A békét, amely ezt a nevet megérdemli, mégannyi halottal sem lehet „előbombázni”, nem lehet ideparancsolni, kényszerítő módon elrendelni. De nem is az „igazságossá műve”, amint azt gyakran mondják, sőt épp az ellenkezője Az emberiség történetében még egyetlen háborús fél sem nevezte saját ügyét „igazságtalannak”. A béke egészen egyszerűen ott bontakozik ki, ahol a klíma emberileg jótékonyan enyhe. Egy virág a hómező szélén ez a béke. De miképp beszélünk mi elég „enyhén” egymással?
Puszta történeti információnak tekintjük, hogy Jézus Istenről példabeszédeket mondott. De amikor Jézus költőként és prófétaként lépett föl, ez a történetileg biztosan hitelesített tény messze távol állt az intézményesített, Istenről a szószékekről hangzó beszédtől, messze távol állt a pásztorlevelek hatósági nyelvezetétől, a dogmatikai tanító iratok önfejűsködésétől, az erkölcscsőszködő kazuisztika (szőrszálhasogatás) tudálékos nagyképűségétől. Tüntető tiltakozás van abban, hogy Jézus nem volt hajlandó kora teológusainak – és ezzel minden kor teológusainak! – nyelvét beszélni. A tekintéllyé tett hagyomány nyelvét, a hatósági tekintélynek azokat a formuláit, azokat az agyafúrt fogálmi fordulatokat, amelyek csak arra szolgáltak, hogy szögesdrótot húzzanak az emberek közé, itt az igazhívők, odatúl a tévtanítók, itt a tévhitesek, ott a hitetlenek! És mindig a kész beszédformulák Istene, akinek az utolsó napig már nem kell mondania semmit, hiszen az „Ő” igazhívő egyháza bizony ismeri őt, őrzi Igéjét, isteni teljhatalom erejében magyarázza azt, másrészt garantálja az igazságot Isten képviseletében, maga a továbbélő Krisztus, az „Isten népe”… Hogyan lehetne akár csak a prófétai riadalmat elfelejteni, amivel kezdődött?
„Ezekből a kövekből is tud az Isten Ábrahámnak fiakat támasztani” (Mt 3,9) – erre figyelmeztette Keresztelő Szent János zsidó kortársait, akik büszkén hivatkoztak arra, hogy ők „Isten népe”. Istent nem lehet megtalálni a „születés kegyelméből”, Isten csak a saját, személyes egzisztencia komolyságában lelhető fel. Jézus ezzel teljes mértékben egyetértett. Azonban beszélt egy másik, mindent megváltoztató élményről: Aki Isten kezébe adja magát, az nem büntető, borzalmas, mindig csak feltételek alapján és mindig csak papi áldozatok miatt megbocsátó Istennek fogja megtapasztalni Őt, hanem kinyílik a szeme a nyitott égre, meghallja hangját, amely ezt mondja neki: „Az én gyermekem vagy”.
Eszerint Jézus Galilea falvaiban soha nem akar valami mást hirdetni, mint a gyermeki bizalom magatartását az „atyai” (anyai) Isten iránt, aki túl a papi áldozatbemutatások félelmi rituáléján előzetes teljesítmény nélkül megbocsát, mivel jól ismeri az összes emberi „megbánási erőfeszítések” teljes kilátástalanságát.
Az egyetlen nyelv, amelyen Jézus a maga felfedezését terjeszthette, csak a szabad, nyitott, kényszerítetlen, meghívó, megértő, képekben gazdag, az Ő költői nyelve lehetett. Csak ez jut el mindenkihez és nem rekeszt ki senkit. Éppencsak kötelező, mert nem sérti az embert, csak ez juttat el új eszmékhez, nem válik neológiává, mivel összebékít, nem felfegyverkezésre uszít. A megértés terét tágítja, felszabadítja azokat az érzéseket és élményeket, amelyek messze a morális döntések zónája alatt lehetővé teszik az élet valódi átalakítását.
A különbség világos.
Minden vallási ideológia fanatizmushoz, csoportkényszerhez – háborúhoz vezet. Megöli az Istent, mivel Őt a mindig is ismert dogmabálvánnyá alacsonyítja. Visszaél az életfontosságú só használatával, amit nagy tömbökre törnek a Holt-tenger partján, a tűzhely tapasztásához házi használatra, hőszigetelőként a tűz ellen, majd pedig a só kiizzik, és többé szó szerint semmire sem alkalmas.
A „szisztematikus teológusok” és „dogmatikus docensek”, „felvigyázók” által őrzött egyháza számára már pusztán Jézus költői nyelve a jégkorszak végét jelentené, a hóolvadás és a lavinaveszély elmúltát minden tarvágott hegyi lejtőn. És mégis, minden előre látható „katasztrófa” ellenére éppen ebben van az első lépés az eredet visszanyerésének irányában.