A „megverni” a sportversenyek szokásos nyelvhasználatában azt jelenti, „győzni”. A megverni ilyen összefüggésekben eredetileg azt jelentette, megölni. Az Ószövetségben, a Kivonulás könyvében az utolsó csapásról, amellyel Jahve Egyiptomot sújtotta, ez áll: „Éjszaka az Úr megvert Egyiptomban minden elsőszülöttet…”
Az 1990-es futball világbajnokság döntőjében Németország megverte az előző világbajnokot, Argentínát. Amikor Diego Maradona, a vesztes csapat kapitánya fölállt a dobogóra, hogy a szervezőbizottság képviselőjétől átvegye az ezüstérmet, teljesen össze volt törve. Arcvonásai össze-összerándultak, újból és újból sírásra fakadt. Úgy becsülték, hogy világszerte 1,2 milliárd ember követte a TV-ben a játékot. Köztük a legtöbben férfiak. A futball „férfiak dolga”. A futballozó nők éppolyan egzotikus jelenségek, mint a bokszoló nők. A teológusok és egyházi férfiak vagy ingujjban, hivatásbeli szerepüket szimpatikus módon félretéve, egyszerűen csak férfiként szintén odaülnek a képernyő elé, vagy úgy érzik, hogy toronymagasan fölötte állnak az ilyen plebejusi-profán élvezeteknek.
Nincs szükség nagy vallástörténeti jártasságra ahhoz, hogy tudjuk: itt elementáris és eredeti módon vallást gyakorolnak. Hogyan álljon helyt a keresztény hit, ha „toronymagasan” elkülönül az ilyen történésektől, és sem nem kész, sem nem képes arra, hogy párbeszédbe kezdjen az ilyen elementáris vallási megnyilatkozásokkal? Minden versenysportra érvényes az, amit Coubertin báró, az újkori olimpiai játékok megalapítója „mind a régi, mind az új olimpizmus első és leglényegesebb ismertetőjegyének” nevezett, ti. hogy az vallás. Aki valóban meg akarja érteni a stadionokon belüli és kívüli történéseket, annak nem szabad becsuknia szemét ama történelem előtt, amelyen minden életmegnyilvánulásunk, a modern sporttevékenység is nyugszik.
Az „ógörög áldozati rítusok és mítoszok értelmezéseit” tartalmazó könyvének, mely az olimpiai küzdősport eredetét is tárgyalja, Walter Burkert ezt a címet adta: Homo necans – Az ember mint gyilkos (Berlin-New York, 1972). Az olimpiai terepnek, amint leírja, két kultikus központja volt: a Pelopsz-szentély és a Zeusz-oltár. A kettő között feküdt a stadion. Pelopsz egy sötét istenség, aki az emberáldozatok gyakorlatára utal vissza. A monda szerint apja, Tantalosz leölte őt, ételül tálalta föl az isteneknek, amikor azok, Zeusszal az élükön, lakomára jöttek hozzá. A szentély egy kövekkel szegélyezett áldozati árokból áll, ahová a vért folyatták. Ez eredetileg embervér volt. A Zeusz-oltár, a másik kultikus hely, egy alsó részből állt, ahol leölték az állatokat, és egy magas hamurakásból, amelynek a tetejére helyezték az állati combdarabokat, hogy elégessék őket. Ez az oltár jelentette a célt a stadion futói számára. A vérnyelő Pelopsz-sírtól rohantak, a haláltól menekülve, a Zeusz-oltárhoz, és aki elsőként érkezett oda, meggyújthatta rajta a tüzet: részesült a fényes, olimposzi isten győzelmében a vér, a sötétség és a sír fölött. Burkert azt mondja: „A futás az átmenetet hangsúlyozza a vértől a megtisztító tűzhöz, a halállal való találkozástól a túlélés tudatához, ami a győzelem erejében nyilvánul meg.”
Az újvilágban végzett kutatások azt mutatják, hogy a labdával folytatott versenyjáték is az áldozatok leölésében gyökerezik. A gömbölyű és világos labda a napot szimbolizálja. Az ember, akit létrejötte óta elbűvöltek a harc és az ölés történései, a napnak – annak a hatalomnak, amely fényével és melegével lehetővé teszi számára az életet – a működését is az agón, a halálos harc kategóriáiban érzékeli. Amikor este, naplemente után az ég és a tenger vörösre színeződik, akkor az erőszak szimbolikájától meghatározott ember azt látja, hogy az a hatalom, amely az életét garantálja, most halálos harcba bocsátkozott az alvilági hatalmakkal. Az aztékoknál emberek ezreinek kellett – az áldozatbemutató papok által testükből élve kitépett – remegő-rángó szívük erejével támogatniuk a napot az alvilági erők ellen folytatott harcában, és így garantálniuk, hogy újból és újból fölkeljen. Az emberiség történetének eddigi legrégebbi labdajátékterét Mexikóban, a Yucatan-félszigeten fekvő ősi Maya-városban, Chichen-Itzában fedezték föl. A mintegy 36 méter széles teret 75 méter hosszú, masszív kockakövekből álló fal fogja körül. A szemben álló oldalfalak közepén, 7 méteres magasságban súlyos kőgyűrűt helyeztek el. Könyökkel vagy térddel kellett a naplabdát átdobni a kőgyűrűn, és ezáltal támogatni futásában a napot. A játékosoknak a papi kasztba kellett tartozniuk. A játék veszteseit a győztesek leölték, és remegő szívüket föláldozták a napnak (G. Becker, Die Ursymbole der Religionen, 1987).
Csak ennek az eredetnek az alapján lehet megérteni a játékosok és edzőik szinte halálos komolyságát, a stadionok pattanásig feszült légkörét és az egymás ellen harcoló férfiak végsőkig menő elszántságát. Tevékenységük bizonyára játék, játék a világos és gömbölyű bőrlabdával, de a „homo ludens”, a játékos ember egyúttal és éppen mint játékos ember „homo necans”, gyilkos ember is. A verseny-játékban, amelyben csak az egyik győzhet, és a másikat szükségképpen megverik, ősrégi, évmilliókra, az emberlét kezdetére visszanyúló élet- és magatartásminták támadnak föl: Azóta, hogy mintegy 1,7 millió évvel ezelőtt a „homo erectus”, a korai ember kilépett a gyűjtögető- és dögevő lét fülkéjéből, és a nagyvad-vadászattal a vadállatok versenytársa lett, magatartását és életérzését az agón, a halálos harc határozza meg. Ez mindenekelőtt a férfire érvényes. Már az állati viselkedésből is tudjuk, hogy a megmerevedett fallosz és a hágás az agresszivitás és a fenyegetés kifejeződése is lehet. A lándzsa, amellyel az ember fölébe emelkedett a vele élő nagy állatnak – mint Káin a testvérének, Ábelnek – és azt halálra döfte, fallikus erejének szimbóluma.
Ezek az őskori minták ott vannak bennünk. Végső okát adják annak a könny- és vérfolyamnak, melyet az emberiség történelme folyamán az emberek okoztak egymásnak. Az ember mind a magánélet, mind a politika területén mindig kész arra, hogy power-jét, ölési potenciáját fenyegetően megmutassa és kiélje. Még nem sokkal ez előttig csak azáltal tűnt lehetségesnek az emberiség fennmaradása, hogy a két ellenséges blokk, a keleti és a nyugati olyan gigantikus ölési potenciát állított egymással szembe, hogy az megbénította ennek az erőnek a kiélését.