Hány ember úgy életébe amikor telnek múlnak
hónbapok és követik el bízonyos gyász hírt
az illető úgy fogja fel ő ez már nem ő éve kapja
gyász híreket aki emlékszik tavaly november vége
felé 2olyan ember vesztem el aki igazán közel ált
szívemhez őt is gyászolgatam azt követe januárba
nagymamát veszítem el távozot örökhazára kicsi
szünet volt áprilisba olyan atyá távozot el aki ő
is nagyon tisztelem közel ált hozám enél híreknél
meg víszelt nincsen köztem telnek múlnak hónapok
héten megint kapok gyász hírt újból olyan ember
vesztem el akinek sok mindent köszhetek hányszor
volt az alapítványba padlon voltam ő szívesen
meg hallagatot tanácsot adot az volt vezetője
héten most ő távozot el közülünk ez sok embert
aki őt nagyon tiszteletek nagyon meg viszelik
ezt fájdalamas hírt nyugodjon békébe ő emléke
meg amit tet az emberkért nagy munka volt
nyugodjon békébe.
Nem múlnak ők el, kik szívünkben élnek,
Hiába szállnak árnyak, álmok, évek.
Ők itt maradnak bennünk csöndesen még,
Hiszen hazánk nekünk a végtelenség.
Emlékük, mint a lámpafény az estben,
Kitündököl és ragyog egyre szebben
És melegít, mint kandalló a télben,
Derűs szelíden és örök fehéren.
Szemünkben tükrözik tekintetük még
S a boldog órák drága, tiszta üdvét
Fölissza lelkünk, mint virág a napfényt
És élnek ők tovább, szűz gondolatként.
“A tölgyek alatt”, itt pihent Ő,
Lehajtva ősz fejét a költő;
Most ott pihen, hol örök csend ül,
A csendbe csík szent lantja csendül.
Szellő a dalt idáig hozza,
Sír, zokog a dalnok kobozza,
S lelket igéz — óh, mi van benne?
Ábrándos, égő honszerelme.
Hazát szeretni csak ti tudtok
Lánglelkü költők! S ha lehulltok
Csillag gyanánt a hon egérül,
Egész világ beh elsötétül!