A Krisztus kedvéért való ostobaság, vagy ahogy az orosz mondja, a „jurodsztvo”, a „keresztig való szeretetnek” egyik kifejeződési formája. Ezt sehol máshol nem tapasztalhatjuk olyan mértékben, mint Oroszországban.
A „jurodsztvo” a legnagyobb önátalakítások egyike, melyet az ember magán végbevihet. Alapja, hogy a lélek átérzi Istennel szemben elkövetett félelmetes hibáit. Ez az érzés gátolja azután, hogy örüljön evilág javainak, kényszeríti, hogy szenvedjen: részt vegyen Krisztus passiójában. Ennek a „podvig”-nak (hőstett) a sajátsága abban áll, hogy az ember önként, szabadon vállalja a megaláztatásokat, hogy növekedjék szelídségben és alázatosságban és hogy szeretete – ellensége és üldözői iránt is – egyre tökéletesebben kibontakozhassék. Ez életre- halálra szóló küzdelem: nemcsak a bűnnel, hanem annak legmélyebb gyökereivel szemben is, melyek nem mások, mint az emberiség.
A „Krisztusban való bolond” a kereszthordozó Krisztust akarja követni és világátformáló életet szeretne élni. De jól tudja, hogy ez szentségre való hivatás, mely önszeretetének hízeleg és bensőjében talán a „kiválasztottság gőgjét” ébreszti fel; és ez a legveszélyesebb szírt az igazi életszentségre vezető úton.
Elkerülendő, hogy szentnek nézzék, a „jurogyivij” elveti a békés méltóságnak azt a külső látszatát, mely az emberek figyelmét keresi. Ezzel szemben csak egy szegény, tökéletlen teremtmény akar lenni, aki csak gúnyolódásra és brutális bánásmódra ad okot. Önsanyargatásai, melyeket magára kiró és önmegtagadásai csak akkor érnek valamit, ha céltalannak, keresetlennek, érdemtelennek tűnnek a tömeg szemében és csak megvetést váltanak ki.
Ez lemondást jelent minden emberi méltóságról, sőt mindenféle lelki értékről is. Az alázatosság hősiességgé válik, megfeledkezik minden mértékről. De a keresztre és a keresztrefeszítettre való emlékezés és az Úr arculütéseire, leköpdösésére és megkorbácsolására való gondolás eleven szívében és kényszeríti, hogy Krisztus kedvéért bármikor bármennyi szégyent és üldöztetést eltűrjön.
Így hitte aztán néhány „jurogyivij”, hogy az emberi társadalommal, annak normáival és erkölcseivel szemben a legelemibb kötelezettségeket is le kell ráznia magáról, hogy mégjobban provokálhasson. A világról való lemondásukat nemcsak mezítelenségükkel és piszkosságukkal hirdették, hanem még látszólagos erkölcstelenségükkel is.
A „Krisztusban való bolond” nem keresi az emberek tiszteletét és szeretetét; semmit sem számít neki, hogy személyéről milyen emléket őriznek meg. Ebben az alapmagatartásban van mindannak az erőnek és bátorságnak a forrása, amelyet a „jurogyivij”-ek földi száműzetésük útján tanúsítanak, és melyet mindig bevetettek az igazságtalanság ellen; tekintet nélkül az elkövető méltóságára és rangjára.
Tekintsük át vázlatosan ennek a „podvig”-nak paradox jellemzőit:
1. A lelki gőg megvetése, amely a legnagyobb veszélyt jelentheti a tökéletességre vezető úton. (Ebben az esetben a „Krisztusban való bolondság” látszat-ostobaság és erkölcstelenség, hogy magukra vehessék az emberek „betegségeit”.)
2. Az igazi keresztény igazságosság, az erkölcsi törvények és az általános evilági észjárás közti ellentmondás felfedezése azzal a szándékkal, hogy kinevessék a világot, mint szent Pál is tette (1Kor 1,18-31).
3. Nemcsak szavuk és tettük beszél, hanem a lélek ereje által is szólnak: azaz személyiségük kisugárzása által, melyet gyakran prófétai erők is támogatnak.