Valahányszor erre a fadarabra nézek – kezdte a tisztes öreg – nem győzök csodálkozni azon, hogy a távol napkeletről, mely állítólag az emberiség bölcsője volt, eljutottak a népek idáig, s e szűk völgyben megtalálták ezt a zugot; el-eltűnődöm, kik lehettek azok, s mit állhattak ki, akiket ide űztek-szorítottak. Sokat kérdezősködtem felőlük, de semmit se sikerült megtudnom; csak annyit hallottam, hogy ez a vidék már ősidőktől fogva lakott terület. És Sumiswald bizony már az Üdvözítő születése előtt város volt, persze erről nincs semmiféle feljegyzés. De azt tudjuk, hogy az a vár, ami most kórház, több mint hatszáz esztendős; valószínűleg már akkor is állt itt egy ház, s mint a környék nagy része, az is a várhoz tartozott, tizedet, földadót fizetett, úrdolgával szolgált neki, mert bizony akkoriban a parasztok jobbágyok voltak, s nem szabadok, mint manapság mindenki, ha a felnőttkort eléri. Nagyon különböző volt akkor az emberek sorsa: akadtak jobbágyok, akik tejben-vajban fürödtek, mások viszont nehéz, elviselhetetlen rabsorsban éltek, még az életük sem volt biztonságban. Helyzetük mindenkor uruktól függött, s azok nagyon különbözők voltak s szinte korlátlan urai jobbágyaiknak. Nem volt a népnek senkije, akinek istenigazából kiönthette volna szívét. Akik ehhez a várhoz tartoztak, azoknak állítólag sokkal nehezebb volt a sorsuk, mint a többi várnépnek. A legtöbb vár egy-egy család tulajdona volt, apáról fiúra szállt, így úr és jobbágyai ifjúkoruktól kezdve ismerték egymást, s némely úr szinte apja volt jobbágyainak. De ez a kastély már igen régen a német lovagok kezébe került, s azt, aki itt parancsolt, Comthurnak nevezték. Ezek a hatalmasok egymást váltogatták, majd Szászországból, majd a svábok országából kerültek ide, így semmi sem kötötte őket az itteni népéhez, mindegyik új szokást, új erkölcsöt hozott magával.
Lengyelországban és Poroszföldön a pogányok ellen kellett harcolniuk, s noha keresztény lovagok voltak, hozzászoktak a pogány élethez, s úgy bántak a másik emberrel, mintha nem lenne Isten az égben, mikor hazatértek, azt hitték, továbbra is a pogányok között lakoznak: ugyanúgy éltek itt is, mint odakinn. Azok pedig, akik inkább az árnyékban óhajtottak jól élni, mint egy feldúlt országban véres csatákban küzdeni, vagy a sebesültek és a lábadozók, mind idejöttek, a Rend svájci birtokára, mert így hívták a lovagok társaságát – s azt csinálták, ami épp jólesett nekik. A leggonoszabb közülük állítólag a svábországbeli Hans von Stoffeln volt: az ő idejében esett meg ez a történet, ami családunkban apáról fiúra szállt, s amit most elmondok néktek.
Hát ennek a Hans Stoffelnnak egyszer eszébe jutott, hogy kastélyt építtet a Bärhegenhubelen, ahol még ma is látni viharban, hogy sütkéreztetik a villámfényben a kincseiket a vár hazajáró szellemei. A lovagok különben az utak közelében magaslatokra építették váraikat, mint ahogy a kocsmák ma is az utak mentén vannak, hogy könnyebben fosztogassák az utasokat… persze ki-ki a maga módján. Hogy a mi lovagunk mért akart ezen a kietlen, puszta Hubelen várat építeni, azt nem tudjuk; elég az hozzá, hogy a fejébe vette, s a várhoz tartozó jobbágyoknak fel kellett építeniük. A lovag nem sokat teketóriázott: a legszorgosabb mezei munka, szénagyűjtés, aratás, veteményezés idején – gyerünk! – elrendelte: ennyi meg ennyi induljon, ennyi meg ennyi kéz dolgozzék, ekkor és ekkor rakják le az utolsó téglát, verjék be az utolsó szeget. Méghozzá nem is engedte el sem a kévetizedet, sem a mérő-gabona földjáradékot, sem a farsangi tyúkot, még a farsangi tojást sem! Nem ismert irgalmat, nem gondolt a szegény ember ínségével. Nagy fene pogányságában bottal szitokkal nógatta őket munkára, s ha néha egyik-másik elfáradt, lassabban mozdult, vagy éppen pihenni akart, a Helytartó rögtön ott termett mögötte az ostorral, és nem irgalmazott sem öregnek, sem gyengének. A vad lovagok odafenn összegyülekeztek, azt élvezték ha sűrűn csattogott az ostor, ha a munkásokkal csúfot űzhettek; s ha azok kétszeres buzgalommal dolgoztak, s úgy törték magukat, hogy kétszeres munkát végeztek, a lovagok csak gyönyörködtek félelmükben, verejtékükben. Végre elkészült a vár öt ölnyi vastag falaival, a parasztok beverték az utolsó szeget, felrakták rá az utolsó téglát, bár nem tudták, mért épült: örültek, hogy végre áll, ha már egyszer állni muszáj neki.
Letörülték homlokukról a verejtéket, szomorú szívvel néztek körül kis földjükön és sóhajtoztak, mennyire visszavetette munkájukat az az átkozott építkezés. De a hosszú nyárban, s Isten segítségében bízva, új reménység ébredt szívükben, erős kézzel nyúltak az ekeszarvához, megvigasztalván feleségüket és gyermekeiket, akik már keményen éheztek, s úgy látták, hogy a munka csak újabb kínnal tetézi szenvedésüket.
Alig vágták belé ekéjüket a földbe, hírnök érkezett, azzal, hogy a parasztok bizonyos napon, bizonyos órában jelenjenek meg a sumiswaldi várban. Reszkettek és reménykedtek szegények. Hiszen a vár lakóitól még jót nem tapasztaltak, csak erőszakot és irgalmatlanságot, mégis illőnek tartották volna, hogy azok viszonozzák valamivel a hallatlan robotot, és mivel sokan gondolták ezt így, azt hitték, hogy az urak is ezt tartják, s azon a bizonyos estén majd valami jutalmat vagy engedményt hirdetnek ki nékik.
Azon az estén pontosan megjelentek a várban. Sokáig váratták őket az udvaron, prédául a szolgák gúnyolódásának. Mert azok is bejárták a pogány földeket… Akkor is csak úgy volt, mint manapság: az urak gügye szolgalegényei nem átallották a tisztes parasztokat megvetéssel és gúnnyal illetni.
Végre bebocsátották őket a lovagterembe, a nehéz ajtó megnyílt előttük. A súlyos tölgyfa asztalt cigányképű lovagok ülték körül, lábaiknál harapós szelindekek, az asztalfőn von Stoffeln, egy hatalmas, vad óriás – akkora volt a feje, mint két berni messzely, dülledt szeme pedig mint az eketaliga kereke; szakálla, mint az oroszlán sörénye. A parasztok közül egy sem akart elsőnek belépni a terembe, egyik a másikát tuszkolta előre: a lovagok erre olyan jóízűt nevettek, hogy a bor kiloccsant a kupáikból, s a kutyák veszett csaholással vetették magukat a jobbágyokra, mert a reszkető-citerázó ember-végtagok az üldözött vad képét idézték fel bennük. A parasztok egyre jobban szűköltek, legszívesebben újra odahaza lettek volna már, félénken bújtak egymás háta mögé. Mikor végre megnyugodtak a szelindekek, s a lovagok is megcsöndesültek, von Stoffeln lovag halkan megszólalt, mintha százéves tölgyfa odvából jött volna a hangja: