A zsidóság ethoszát a keresztény Európában több mint ezer éven át visszatérően támadták, időről időre megpróbálták felszámolni, de az ebben rejlő legitimáció oly mélyen gyökerezett, hogy e kísérletek (amelyek az egyének egyikénél-másikánál esetleg sikerülhettek) a zsidóság egésznél rendre kudarccal végződtek. A népként való különállásnak mindaddig nem volt alternatívája, míg a befogadó társadalmakban uralkodó hitvallás a zsidóság hitében a konkurencián kívül mást nem látott. A változás lehetősége akkor csillant föl először, amikor a XVIII. század vége felé a vallás kezdte elveszíteni legitimáló funkcióját. A helyébe lépő ráció számára már nem volt leküzdhetetlen elvi akadálya a zsidók egyenjogúsításának. Csupán életmódjukat, foglalkozásukat kívánták megváltoztatni, a kor uralkodó gyakorlatához illeszteni (ez volt a zsidók polgári megjavítása), valamint nyilatkozatukat hallani, hogy az adott nemzet fiai lesznek, és annak törvényeit magukra nézve kötelezőnek ismerik el, akkor is, ha ez a hagyományos zsidó joggal ellentétben áll. Miután az érintettek számára a gazdanépekkel való együttélés mindig is elvi alapokon nyugodott, a hűségnyilatkozat halachikusan megoldható probléma volt. A zsidóság vallássá nyilvánítása az államhatalom felé zárójelbe tette, a magánélet szférájába szorította vissza az ősi törvényeket; a zsidóságért aggódók pedig megnyugodhattak abban, hogy csupán a befogadó társadalmaknak mindig megteendő engedményekről van szó ezúttal is – a lényeg sértetlen marad.
Ám az öntörvényű zsidó életfelfogás nehezen fér meg egy másik modern, dinamikus nemzettudattal. A modern világba való beilleszkedés feltörte a hagyományos zsidó közösségek zárt rendszerét. Ott, ahol a két világ találkozott (a XVIII. század végétől kezdve egyre szélesebb körökben, Európa egyre több országában) megindult a zsidók átáramlása a gettó világából a szélesebb társadalomba. A nacionalizmus diadalmas eszméje erősebb volt a pusztán felekezetté szűkült zsidóságnál; a ráció kikezdte a vallást; az emancipáció, a kecsegtető karrier ígérete elhomályosította a gettó akolmeleg, ámde dohszagú világát; a ráció diadalmas eszméje által legitimált modern tudományok mellett hitelét veszítette a szőrszálhasogatónak bélyegzett Talmud; a zsidó páriasorsból való menekülés vágya gyakran erősebb volt, mint az ősi közösség iránti hűség. A zsidó közösség fölszívódásától ekkor persze még nem tartottak: az előítéletből, társadalmi távolságból, a viszonylag nagy létszámú közösség tehetetlenségi erejéből és a zsidóság megroppant, ámde el nem tűnt legitimációjából fennmaradó válaszfalak még álltak, éppen csak hogy egyes darabjaik kezdtek letöredezni. Ám egyfelől a legitimáció megroppanása, a zsidóság öntörvényű narratívájának visszaszorulása, másfelől a környező társadalomba beilleszkedni vágyók oly gyakori visszautasítása bőven adott ideológiai muníciót az emancipációval elégedetlenek, a csalódottak számára.
E súlyos konfliktusra zsidó részről számos válasz született. Ezek közül egyesek fenntartották a nagy narratívát, az öntörvényű zsidóság eszméjét. Az ortodoxia – a nem zsidókkal való együttélés terén tett külsődleges engedmények mellett – elutasította a másik nemzethez tartozás gondolatát és fönntartotta a zsidó nép ethoszát. Az egész probléma nem érintette meg a keleti ortodoxiát és főként a haszidizmust, amely nem akart tudomást venni a nyugati világ fejleményeiről. Nem utasította el a kihívást, hanem elvégezte a szintézist a cionizmus és a bundizmus, amelyek a kor uralkodó eszméiből és a hagyományos zsidó ethoszból gyúrtak új, átütő erejű narratívát – előbbi az ideologikus nacionalizmust, utóbbi a pragmatikus, baloldali nemzeti önrendelkezési elvet vegyítve a zsidó öntörvényűséggel.
Az önálló zsidó narratíva tudatos elutasítását választotta a reformzsidóság – főleg történetének korai, XIX. század közepi szakaszában, mikor zsidó tudatát messzemenően alárendelte a befogadó nemzet iránti hűségnek.
A XIX század közepétől a holocaustig tartó korszakban zsidóság és modernizáció találkozásának főáramában – legalábbis közép-európai nézőpontból – a konzervatív, Magyarországon neológnak nevezett zsidóság helyezkedett el. Ez az irányzat a két narratíva egymás mellé rendelésével próbált válaszolni a kihívásra. Amint azonban ezt fentebb láttuk, a harc egyenlőtlen volt: a felekezeti státuszba visszaszorított és más eszmei fogózót nem kereső zsidóság a kor diadalmas eszméivel szemben nehezen állta a sarat.