Elindult tehát. Telt múlt az idő, nem jött vissza. Az asszony dühe és kínja egyre féktelenebb lett, közeledett a szülés órája. Elkeseredett dühében kiugrott az ágyból és az ezerszer átkozott Christen háza felé rohant. Christen ott ült gyermekei ágya mellett: imádkozott, felkészülve a pókkal való tusakodásra. Már messziről hallatszott a nő sikoltozása, átkai Christen ajtaján mennydörögtek, mielőtt felszakíthatta volna az ajtót, hogy odabenn mennydörögjön A rémületes arcú némber berohant a szobába; Christen felugrott, azt hitte Christine jelent meg eredeti alakjában. De a nő a küszöbön megtorpant: rájött a fájás, az ajtófélfának dőlt, átkai zuhatagát szegény Christen fejére záporozta: menjen ő a papért, ha nem akarja, hogy őt, gyermekeit, unokáit örökre megátkozza. A nő átokszavát elnémította a fájdalom: fiúgyermeket szült Christen háza küszöbén. Azok, akik az asszony után szaladtak, el voltak készülve a legrosszabbra: ki merre látott, ész nélkül menekült. Christen karjára vette az ártatlan gyermeket. Az asszony elkínzott arcából vadszúrósan, méreggel teli villogott a szeme – Christen már-már úgy érezte: a szemből maga a pók lép feléje. Isten ereje szállott belé, emberfeletti akaraterő nyűgözte le, szerető pillantást vetett gyermekeire, meleg ruhába bugyolálta az újszülöttet, s átugorva a rábámuló asszonyt, rohant le hegyen-völgyön át Sumiswald felé. Maga vitte a kisdedet a keresztelőre, engesztelésül bűnéért, ami őt, mint családfőt terhelte. A többit az Istenre bízta. Halottak zárták el az útját, vigyázva kellett lépkednie. Egyszer csak halk lépteket hallott a háta mögött: a szegény örökbefogadott fiúcska volt – félt az őrjöngő asszonytól, gyermeki ösztöne súgta, hogy fusson a gazdája után. Mint tövisszúrás nyilallt Christen szívébe: gyermekei ottmaradtak a dühöngő asszonnyal egyedül… De lába csak vitte tovább szent célja felé…
Már lenn járt a Kilchstalden alatt, a kápolna felé igyekezett, mikor előtte, az út közepén, hirtelen fény villant fel, s valami megmozdult a bokorban… A pók ült ott előtte az út közepén, s a bokorban vörös tollbokréta imbolygott. A pók magasra emelkedett, mintegy ugrásra készen. Christen hangosat kiáltott: a Szentháromságot hívta, mire vad kiáltás hangzott a bokor felől, s a vörös toll eltűnt. Christen a kisfiú karjába tette a kicsit, s az Úrnak ajánlva lelkét, hirtelen megragadta a pókot, amely a szent Igéktől megbabonázottan, moccanatlan ült ott. Tűz csapott Christen csontjaiba, de nem tágított. Szabaddá lett az út, s az okos fiúcska szaladt a paphoz az újszülöttel. Christen pedig tűzlánggal markában röpült egyenest haza. Iszonyúan égett a keze, a pók mérge átjárta tagjait. Végre izzó parázzsá vált, ereje már-már elhagyta, lélegzete elakadt, de szüntelenül csak az Istent látta: kiállotta a pokol tüzét. Már látta a házat, fájdalmával együtt nőtt a reménysége is… Az ajtóban várt rá az asszony. Látván, hogy Christen gyerek nélkül jön, mint a kicsinyétől megrabolt tigrisanya, rávetette magát – az hitte Christen galádul összejátszott az ördöggel. Nem látta, hogy a férfi integet neki, nem hallotta hörgő melléből kitörő szavait, megragadta Christen előrenyújtott két kezét, rácsimpaszkodott. Halálos szorongások közepette cipelte magával az őrjöngő nőt a házba, szabadította ki karjait, csak aztán sikerült neki a pókot benyomni a lyukba, s már haldokolva ráverni a dugót. Isten segítsége tette képessé erre. Haldokló tekintete még gyermekeit keresi: azok boldogan mosolyognak álmukban. Christen megkönnyebbül, mintha égi kéz oltaná ki benne a pokoli lángot, fennszóval imádkozik s örökre lehunyja szemét. Akik óvakodva és félénken lopakodtak oda, hogy megnézzék, hol maradt az asszony, látták: békesség és öröm ragyogott Christen arcán. Csodálkozva vették észre, hogy a lyuk ismét zárva van. Ott feküdt holtan az asszony elüszkösödött, eltorzult testtel: Christen kezéből érte utol az izzó halál. Ott ácsorgott a nép tanácstalanul, nem tudva, mi történt: hát jön vissza a kisfiú, karján a kicsivel, a pap kíséretében. Az újszülöttet az akkori szokás szerint azonnal megkeresztelte, s fegyvereit felövezve indult, hogy megharcolja ugyanazt a harcot, amelyben elődje győztesként veszítette életét. De az Isten nem kívánta tőle ez áldozatot, már megharcolta más ezt a harcot helyette. Sokáig nem is sejtették az emberek, milyen nagy áldozatot vitt véghez Christen. Csak amikor végre visszanyerték elveszett hitüket és ítélőképességüket, akkor imádkoztak boldogan a pappal, s köszönték Istennek, hogy visszaadta nékik az életet, s Christenbe erőt adott. Christent pedig megkövették, amiért igazságtalanok voltak hozzá, s elhatározták, hogy nagy tisztességgel temetik el. Emléke, mint egy szenté, oly dicsőségben élt a lelkekben tovább.
Olyan furcsán érezték magukat: egyszeriben eltűnt a rémület, amelytől szüntelen reszkettek a tagjaik, újra örvendezve nézhettek a kék égre, már nem kellett félni a póktól, hogy a lábukra kúszik. Sok misét ajánlottak föl, szorgalmas templomlátogatást fogadtak. Első dolguk volt: eltemetni Christent és támadóját, aztán majd a többiek is, ahogy lehet, sorra kerülnek.
Ünnepi nap volt. A völgy valamennyi lakója megindult a templom felé. Ünnep volt az emberek szívében is, sokan megvallották bűneiket, sok fogadalmat tetek. Ettől a naptól fogva arcokról és ruhákról eltűnt a fennhéjázás.
A templomban és a temetőben nagy könnyhullatások közt buzgón imádkoztak, aztán: aki csak kezét-lábát bírta, a völgy valamennyi lakója eljött, összegyűlt a kocsmába halotti torra. Az asszonyok, gyerekek szokás szerint külön asztalhoz telepedtek. Aki felnőtt férfi megmaradt, az elfért a híres tükörasztalnál, ami még most is látható Sumiswaldban a “Medvé”-ben. Megőrizték annak az emlékére, hogy ott, ahol ma már majd kétezer férfi él, akkor csak két tucat maradt életben, s hogy a kétezer élete is Annak kezében van, aki megmentette a két tucatot. A halotti tor nem tartott sokáig, nem volt nagy eszem-iszom, ahhoz még túlságosan tele voltak a szívek. Mikor elhagyták a falut és a szabad dombra értek, egyszerre piros fényt láttak az égen, s mire hazaértek, az új ház már porig égett – sohasem tudták meg, mint történt a dolog.
Nem felejtették el, mit tett Christen értük, gyermekeikben hálálták meg neki. Jámbor házakban nevelték őket, jámbor, derék emberekké is lettek. Senki sem vetett kezet a vagyonukra, pedig nem volt, aki számon tartsa. Sőt gondozták, gyarapították: mire a gyerekek felnőttek, nemcsak a vagyonukban nem vallottak kárt, de lelkükben sem. Igaz, istenfélő népekké lettek, akik irgalomra találtak Istennél, és jótetszésre az embereknél. Áldottak voltak a földön, és még áldottabbak a mennyben. S a család ezt a lelkületet megőrizte, már nem féltek a póktól, mert félték az Istent. Így volt ez, adja Isten, hogy mindig is így legyen. Amíg áll itt ez a ház, míg a gyermekek szüleik útján járnak, azok lelkületét követik.
Nagyapó elhallgatott, és mindnyájan sokáig csak hallgattak. Egyesek a hallottakon tűnődtek, mások meg azt hitték, hogy nagyapó csak lélegzetet vesz és folytatja a mesét. Végre megszólalt az idősebb koma:
– A tükörasztalnál már sokszor ültem, sokszor hallottam a nagy, fekete halálról, s hogy aki férfi megmaradt, mind elfért körülötte. De azt senki se tudta, hogy történt pontosan. Egyik ezt mondta, a másik azt. De áruld el, mindezt honnan hallottad? – Honnan? Családunkban apáról fiúra szállt, a völgyben lassan feledésbe merült, a család erősen titkolta, röstellt róla beszélni. Csak magunk közt esett szó róla, hogy egyikünk se feledkezzék meg róla: mi építi a házat, és mi ronthatja le, mi hoz áldást rá, és mi űzi el az áldást. Hallhattad, az anyjukomnak mennyire nem tetszett, hogy nyilvánosság előtt beszélek róla. Pedig, azt hiszem, nem ártana minél többet beszélni róla: hova juttatja az embert a pompa, s a fennhéjázás. Ezért nem tartom titokban; nem az első eset, hogy jó barátoknak elmesélem. Mindig arra gondolok, hogy ami családunkat megtartotta boldogságban annyi éven keresztül, az másnak sem árthat, és nem helyes olyasmit titkolgatni, ami csak boldogságot és áldást hoz.
– Igazad van, bátyám! – felelt a koma. – De hadd kérdezzek még valamit. Az volt-e az ősi ház, amit hét évvel ezelőtt lebontottál? Aligha hinném.
– Nem az volt – mondta a nagyapa. – Az ősi ház már háromszáz esztendővel ezelőtt düledezett – különben sem fért már el benne az Isten áldása, amit a mezőről betakarítottak. A család ennek ellenére sem akart kiköltözni belőle, nem mertek újat építeni, mert még nem felejtették el, mi történt azokkal, akik így cselekedtek. Zavarukban a haslebachi bölcs emberhez fordultak tanácsért. Az így felelt nékik: építsenek új házat, de nem máshova, csak a régi helyébe. Két dologra vigyázzanak: tartsák meg a régi félfát, ahol a pók van, és őrizzék tovább azt a lelkületet, amely a pókot az avitt fába bezárta. Akkor az új házra is átszáll a régi áldás.
Felépítették az új házat, imádkozva, és nagy óvatossággal helyezték el benne a régi fát. A pók nem mozdult. A családi szellem és áldás maradt ugyanaz.
Idővel azonban ez az új ház is kiöregedett, kicsinek bizonyult, fája megszuvasodott és megkorhadt, csak az a gerenda maradt meg épnek, acélkeménynek. Már apám át akarta építeni a házat, le is győzte félelmét, de aztán mégis rám maradt az építkezés. Hosszú vonakodás után rászántam magamat. Úgy tettem, ahogy elődeim: a régi fát beépítettem az új házba. A pók nem moccant. De meg kell vallanom, soha életemben nem imádkoztam olyan buzgón, mint akkor, amikor a végzetes fát a kezembe vettem. Égett a kezem, az egész testem, önkéntelenül lestem, nem támadnak-e rajtam fekete foltok. Kőszikla esett le a lelkemről, hogy végre minden a helyére került. És akkor mindjobban megerősödött abbeli hitem, hogy sem nekem, se gyerekeimnek, sem unokáimnak nem árt többé a pók, ha az Istent féljük.
Nagyapó elhallgatott. A többieknek még mindig borzongott a hátuk annak hallatára, hogy nagyapa puszta kézzel fogta meg azt a fát, s arra gondoltak: mi lenne, ha nekik is meg kéne tenniük.
Végre a bácsi megszólalt:
– Kár, hogy az ember nem tudja mennyi az igazság az efféle mesékben. Mindent nem tudok elhinni benne, pedig kell legyen valami igazság a dologban, különben nem volna itt az a régi fadarab.
– Igazság vagy nem igazság, sokat lehet belőle tanulni – szólt közbe a fiatalabb koma. S hozzá még jól is szórakoztak. Úgy érzi magát, mintha a templomból jönne ki.
– No, csak vigyázzatok, ne sokat beszéljetek, mert mindjárt újabb históriába kezd az öregem – mondta a nagyanyó. Inkább az evéssel-ivással törődjenek, hisz szégyen és gyalázat, milyen keveset fogyasztottak. Csak nem ehetetlen az étel? Ők minden tőlük telhetőt megtettek…
Ezután bőségesen ettek-ittak, közben sok bölcs dologról folyt a szó. Az égen megjelent a telihold hatalmas aranykorongja, a csillagok előbújtak rejtekhelyeikről, figyelmeztetve az embereket, hogy itt az alvás ideje, térjenek nyugovóra.
Az emberek jól látták a titokzatos intő jeleket, de olyan otthonosan ültek itt, s ha eszükbe jutott, hogy haza kell menniük, borzongva kalapált a szívük a sálkendő alatt, noha nem beszéltek róla: egyik sem akart elsőnek felkerekedni.
Végre a komaasszony állt fel az asztaltól elsőnek, reszkető szívvel cihelődött haza, mindjárt akadt néhány bátor kísérője. Hiába unszolták a háziak a vendégeket egyenként és együttvéve: maradjanak, hisz holdvilágos éjszaka van – az egész társaság felkerekedett, s hangos hálálkodás és jókívánatok közt elhagyta a házat.
Csend lett a ház körül s a házban. Az békésen ragyogott a völgyben a holdvilág tiszta fényében, gondos-barátságosan őrizte a derék emberek édes álmát. Csak azoknak van ilyen édes álmuk, kiknek keblében istenfélelem és jó lelkiismeret lakozik, akiket nem a fekete pók, de a mosolygó napfény kelt fel álmukból. Mert akikben ilyen lélek van azoknál se éjjel se nappal meg nem moccan a pók. De hogy mekkora hatalma lehet, ha megváltozik ez a lélek – csak Az tudja, aki mindent tud, s aki erőt ád póknak, embernek egyaránt.