Igen, hát vannak életrevaló emberek – gondolta Illés Ézsaiás. Hanyatt feküdt, a szalmazsák nyomta a hátát.
Azt mondta a kis spinkó: Az a hülye gyerekkorod, az! Mit akarsz, vén ló vagy, és mindig ezt a gyerekkort fújod! Az a pocséta pusztád! Beledöglesz, vedd tudomásul, sohase lesz semmid. Semmid! Illés Ézsaiás nagyon szerette a kis spinkót. Vihorászott hát a kiabálásán.
Mikor is volt ez? Három vagy négy hete.
Nem vagy te életrevaló, kiskomám!
Persze, fájt neki, hogy nem vagyok életrevaló, gondolta most az ágyban, és kihúzta kezét a takaró alól, meztelen karját körülfolyta a kopár, sötét szoba nedves, ragacsos levegője.
Fájt neki, nem fájt neki, úgy itt hagyott, mint a pinty!
Sehejhhahaj, ihitthahagytahak ehengehemehet – énekelte egy romantikus opera stílusában, de oda sem figyelt, ehehehe, önkéntelenül tolult elő a torkán.
Kimászott az ágyból, didergett. Most meg azt énekelte, hogy: Rehehumás leheszel.
Húzta a zokniját, és erélyesen rászólt magára: Hülye, abbahagyod a kornyikálást! És aztán énekelve: a kohornyikáháláhást.
Belebújt a cipőjébe, és kicaplatott a klozetra. „Soha a büdös életben nem lesz angolvécés lakásod. Még albérleted se!” – mondta neki annak idején a kis spinkó. Merthogy nem szeretett reggelente átvonulni a gáderon, a főbérlő meg a másik albérlő orra előtt.
Ami azt illeti, Illés Ézsaiás se szeretett.
Az öregasszony már kint állt az ajtóban, és mosolygott Illés Ézsaiásra. Szerette.
– Vasárnap van, Illés úr – mondta.
– Örvendezzünk – válaszolta kenetteljesen a fiú, egy szál gatyában, atlétatrikóban.
– Ne örvendezzen, aludjon – vigyorgott az öregasszony.
– Kijöttem megmelegedni, mert a piszok odúja olyan, mint a jégverem.
Az öregasszony boldogan letottyant a padra.
– A maga piszkos agya, az jégverem – válaszolta csinált gőggel.
Így szoktak beszélgetni. Marháskodva.
Az atlétatrikós ugrált az udvar közepén. A szederfa alsó ágát akarta elérni.
– Látja, mit kell melózni egy könnyű kis reggeliért – mondta, és leesett az egyik cipője.
Kinyílt a középső ajtó, kidugta fejét egy másik öregasszony. Töpörödött volt, de az arca összeaszottan is húsosnak tűnt. Ebben az összeaszott húsban rejtezett a szeme. Mint a kés.
– Ne zuhujjon – mondta –, alszik a Lajoska.
Illés Ézsaiás egy marék szedret tömött a szájába.
– A levelet is megeszi! Mint a kecske – örült a padon ülő öregasszony. A tulaj.
– Nem hallja?! – mondta a másik.
– Csöre néném, hát zuhulok én? – fordult a fiú sírós ábrázattal a főbérlő felé. – Mondja meg ennek a vén boszorkánynak, zuhulok-e.
– Igenis, zuhul. Zuhul. Zuhul – mondta Csöre néni, és kipirult az izgalomtól.
– Vén boszorkány a nagymamája, érti – rikácsolt a másik.
Csöre néni piszokul élvezte. Fogta a hasát.
– Helyesbítek, ifjú boszorka, alig múlt száztíz éves – trillázott a fiú.
– Nem normális! Nem normális ez. Vegye tudomásul, azért hagyta itt magát a Katóka is. Mert maga nem normális.
Egyszerre Katókázza! Amíg itt lakott, csak a büdös kurva járt ki neki. Most bezzeg Katóka.
– Kahatohókaha – énekelte Ézsaiás.
– Ne ordítson, nem érti! – rivallta a vénasszony.
– Csönd – mondta komoran a fiú –, ha maga késő éjszaka verheti a fiát, én is trillázhatok reggel. Szivárogjon vissza, vén boszorkány!
Erre az villámgyorsan visszaszivárgott.
– Hallotta maga is? – kérdezte felvillanyozva Csöre néni.
– Nem vagyok süket! Bár a fülemet nem ragasztottam a falra.
Erre Csöre néni is elkomorult.
Az aszalt arcú boszorka tényleg verte a fiát. Lajoskát, aki idestova negyvenedik évét taposta. Ezek jó murik mindig. Lajoska üvölt: „Kegyelmezz drága édes egyetlen jó anyám durr te piszok durr te részeg pernahajder durr édes jó anyám durr cafrákra költöd a durr pénzed durr kegyelmezz drága egyetlen durr…”
Jó muri, de nem lehet tőle aludni.
– Talán én szorítom a fülemet a falra, he, talán azt akarja mondani…
– Ide figyeljen, öreganyám – mondta komolyan Illés Ézsaiás –, meddig lakott itt a kis spinkó?
– Mit spinkózza a feleségét – kiabált az öregasszony.
A fiú leült mellé a padra.
– Na, komolyan kérdezem.
– Hát az… mikor is…
Az öregasszony lehunyta a bal szemét, a jobbal merően nézte az eget.
– Most Péter-Pálkor volt három éve, hogy hazahozta.
A fiú felugrott, nevetséges bakugrásokkal leindult a vécé felé, és megint énekelt:
– Most háhárom éhéve – és magára csapta az egykor zöldre mázolt ajtót.
– Le ne hugyozza nekem az ülőkét – csörtetett utána Csöre néni hangja, ő meg kibődült, végigénekelve az oktávot:
– Fehel vahan hahajtvaha!
Az idő piszokul elszalad. Lellén találkozott a Krémerrel. Ez az, talán akkor kezdődött! Zöld lombot tűztek már a vörös téglás ház tetőszerkezetére, még egypár nap, és rajta a tető, Krémernek háza van. „Honnan ismered?” – kérdezte Kati. „Együtt jártunk suliba” – súgta neki, s közben vigyorogva integetett egykori osztálytársának. A férfi mészfoltos nadrágban állt a háza előtt, megpuhult, megkopaszodott, de volt az arcán valami jóféle keménység, amitől Illés Ézsaiás nem merte neki mondani, hogy Csömcsöm. Mert az iskolában így hívták.
Ott állt hát Csömcsöm a háza előtt, mészfoltos nadrágban, és Illés Ézsaiás azt mondta neki: „Szevasz, Józsi!”
Tartóztatta őket, de ők mentek, mert indult a vonatuk.