Nézzük meg először saját életünket őszintén. Vannak benne becsületes, világos és nyílt pillanatok. De nem ez a létállapotunk. Mindennapunk messzemenően hazugság. Szinte egész életünkben hazudunk magunknak. Mindannyian álarcot hordunk, és mindig újból kitérünk az „igazi” elől. A „hazugság” kifejezés itt nem annyira a tények tudatos meghamisítását jelzi, nem a valótlan kijelentést, amellyel félrevezetjük embertársunkat. Inkább valami központi jellegű, létünkben gyökerező folyamatra vonatkozik: egész életünk igaztalanságára. Próbáljuk meg mindenekelőtt életünknek ezt a legmélyebb lényegtagadását, létünknek ezt az elsötétülését megragadni, hogy elmélkedésünk későbbi folyamán annál láthatóbbá váljék az igaz ember nagysága és az, hogy benne megvalósul az embervolt lényege.[1]
Mit jelent hát ez a szó: „élethazugság”? Haladjunk nagyon óvatosan. Még ne éljünk meghatározásokkal. Nézzünk előbb a saját életünkbe. Kíséreljük meg leírni azt az állapotot, amelyben valamennyien élünk.
Életünk nagymértékben azzal telik, hogy kitérünk. Nem akarunk szembeállni a dolgokkal, eseményekkel, emberekkel. Ha az ember kitér a szájával még nem hazudik. De az életével már igen. Talán még nincsenek hátsó gondolataink, nem tagadunk le semmit. Egyszerűen kitérünk. Ha előttünk fekszik egy testileg vagy lelkileg bajbajutott ember – továbbmegyünk. Nem hajlunk le hozzá. Talán jó okaink vannak rá. Hogy még jobban megalapozzuk ezeket a „jó okokat”, gyakran igazságrendszereket alkotunk, filozófiai iskolákat nyitunk. A létének teljességével hazudó hazug a szájával talán nagy hangon és ünnepélyesen vallja az igazságot. Ezen a téren talán „csúcsteljesítményeket” ér el. Ez azonban nem változtat az alapvető tényen: Elmegyünk a másik baja mellett, közben talán még mosolygunk is. Kényszerítő erejű követelés kiált felénk és mi kitérünk, „gépesítjük”, kitekerjük, félremagyarázzuk.
Hadd világítsuk meg ezt egy példával. Három jóbarát ül Jób előtt. Ő is, barátai is megrendülve hallgattak hét napon át. Ekkor a három barát beszélni kezd. Vigasztalást, intést, de mindenekelőtt oktatást adnak a szenvedő embernek. Egyszerre csak azt kell hallaniok Istentől, hogy nem a jajgató, panaszkodó Jóbra haragszik, hanem rájuk, a tanító, intő, vigasztaló barátokra. Pedig itt komoly, jámbor és jó szándékú emberek beszéltek. „Színigazságokat” mondtak. És mégis hamis szavak voltak, mert az istenkáromláshoz oly közelálló Jóbnak emberileg mit sem segítettek. Ez a három ember nem osztozott az embertárs bajában, hanem tanított, pasztorált, liturgiát és prédikációt tartott. És Istent éppen ez gyullasztotta haragra. Tanításuk, előadásuk igen jól hangzik. Minden igaz, nagyon is igaz ezekben az intelmekben. Három derék és bölcs ember próbál itt segíteni egy szenvedőn. És mégis elmennek mellette, mert nem osztoznak bajában. Inkább hallgattak volna. Jób nagyon helyesen feleli nekik: „Nekem is van annyi eszem, mint nektek” – és: „Ilyesmit gyakran hallottam. Én is tudnék úgy beszélni, mint ti. Lennétek csak ti az én helyemben, akkor én találnék számotokra szép szavakat, és csóválnám miattatok a fejemet. Számmal vigasztalnálak titeket és nem fukarkodnék ajkam vigaszával.” Majd újból: „Bár elhallgatnátok. Bölcsnek dicsérnének érte.” Ez a három ember igazat beszélt, de nem találta meg az utat a bajban levő felebaráthoz: tehát a létével hazudott. „Időtlen igazságokat” prédikáltak, és ezzel csakugyan segíteni akartak Jóbnak. Alapjában véve mégsem mondtak semmi vigasztalót. Nem vitték közelebb az előttük szenvedő embert az igazsághoz, Istenhez. Az igazságok, amelyeket kiejtettek, igaztalansággá váltak. Ezért nem voltak az igazság tanúí. Ez a három ember alapjában véve csak saját életét akarta igazolni, sajátmagát fölmenteni. Nem adtak helyet magukban a felebarát szenvedésének. Megtagadták a létet, pedig igazat mondtak.
Ezen a szélsőséges példán mutattuk meg, mi az az élethazugság: olyan hazugság, amely nem föltétlenül esik egybe a nyelv hamis megnyilatkozásával. Ha próbálunk még mélyebbre hatolni ebbe az egzisztenciális igaztalanságba, egy további jellegzetességet (tulajdonképpen azt kellene mondanunk: jellegtelenséget) fedezünk fel. Neve: az élet egyszerű tengetése. Ezzel az elnevezési kísérlettel az egzisztenciális igaztalanság legmélyebb lealacsonyodását próbáljuk jellemezni.
Az ember élete végső soron – akárhogy vesszük is – mégis csak törekvés a végtelen felé. Az ilyen életet nehéz elviselni. Az ember túlságosan rest. Védekezik az ellen, ami követel tőle valamit. Ebben a merevségben élete összezsugorodik. Szokásokat, életszabályokat fejleszt ki. Ezzel léte elveszti frissességét, szellemi jellegét; mert a szellem mélye lényege szerint fölötte áll a szokásoknak. Az élet így egyhangúvá válik. Igaz, az ember megpróbálja ezt az egyhangúságot szórakozással és kalandokkal elűzni. De lassan életunalommá sűrűsödik benne, egész léte sivárrá, üressé válik. Bezárkózik, érzéketlenné lesz a váratlan, a kegyelmi események iránt. Lassan eltűnik belőle a nagyratörés annak várása, ami „igazivá” tesz, a szépség, jóság, találkozás, barátság és szerelem reménye. A szív nyugtalansága elapad. Eltompul minden vágyakozás iránt. Kezd értetlenül állni a többiekkel szemben és elutasítóan, sőt ellenségesen szegül szembe minden újjal. Minden találkozás zavarja beidegzett szokásaiban, sőt kilendíti síneiből. Semmi se történjék, ami vegetálásának szilárd kereteit zavarhatná, vagy éppen megrendíthetné.
Nagyon is lehetséges, hogy az ilyen ember helytáll az életben, „derék”-nek számít, De tud-e arról, hogy az ember lényének legmélye kimeríthetetlen, hogy a véges a végtelent hordozza magában? Az ilyen élet nem adhatja oda igazán magát, mert énjének odaadásában maradéktalanul odaveszne. Nem tapasztalja meg önmaga odaadásának boldogságát, azt a kegyelmet hozó veszteséget, amikor kiszolgáltatjuk a saját, oly aggodalmasan őrzött és mégsem biztos, alapjában véve bebiztosíthatatlan valónkat. Ilyenformán a „tengődő” létben mély – gyakran be nem vallott – ellenkezés támad a szeretet iránt, és minden olyasmi iránt, ami áldozatkészséget kíván. Szokásai rabjává lesz; az élet görcsösen ragaszkodik pályájához. A lét „szilárddá” válik. De ez a vélt szilárdság csupán megmerevedés, megkérgesedés, nem pedig az igazi elevenség jótét világossága és kristályos keménysége.
Az egész élet kicsinyessé válik. Gyakran csodálkozunk, milyen kicsinyesnek és szűkkeblűnek bizonyulnak közelebbi ismeretségre olyan emberek, akiknek hivatásuknál és társadalmi állásuknál fogva nagyvonalúaknak kellene lenniök; milyen gyakran hiányzik belőlük a szellemi és igazán emberi kiválóság. Ezzel szemben a szerény, egyszerű, alig észrevett emberben igazi emberi nagyság és nagyvonalúság is megnyilvánulhat, ha eléggé a közelébe kerülünk ahhoz, hogy lényének kisugárzását megérezzük. Mert ez él, a másik csak tengődik.
A „tengődő” lét fokozatosan restté, gondolattalanná és mindenestül „élettelenné” vállk. Ha igazi emberséggel találkozik, mindig megtapasztalja: alapjában véve milyen tehetetlen szellemileg. Ez a benső tehetetlenség bizonytalanná teszi az ilyen embereket, bár a lelket mélyen megragadó súlyos megrázkódtatások esetén gyakran megőrzik hidegvérüket. Mégsem birkóznak meg az élet igazi problémáival.
Ez az alapvető bizonytalanság lassacskán aggodalommá egzisztenciális gyávasággá sűrűsödik. Az ember a szó szoros értelmében kedvetlenné válik: elvesztette kedvét az igazi élethez. Ragaszkodott magához, azért elvesztette magát. Ennélfogva az ilyen életbe – még ha kifelé vidámnak és fesztelennek mutatkozik is – mélyen ülő rossz hangulat, rejtett rossz közérzet lopózik be. Már pedig az emberi egzisztenciában azt kell fontolóra vennünk, hogy csak akkor lesz igazán szilárd, ha – és amennyiben – „labilis” marad: alakítható, érzékeny, nyitott a meglepetések iránt. Ha valaki csak „tengődni” próbál, ezzel olyasmit próbál, amire valójában senki emberfia nem képes: azt, hogy maradéktalanul felületes legyen. Pedig az ember nagy előjoga az „elégedetlenség” és a még el nem következettnek állhatatos várása. Aki erről lemond, magát az életét adja fel.
Megkíséreltük vázolni az emberi élet egzisztenciális igaztalanságát. Nem az erkölcsi értelemben vett „hazugságról” beszéltünk, hanem az élet hazug voltáról. Ennek lényeges megnyilvánulása a kitérés és az élet tengetése. Ilyen üres figurák vagyunk valamennyien, nagyon is ilyenek. Ebből kiindulva szeretnénk most megsejteni, minek kellene lennünk valójában: meglátni az emberi igazlelkűséget. Ennek érdekében most elmélkedésünk témájára alkalmazzuk a keresztény létnek bevezetőben kifejtett alapszkémáját („A testvérhez vivő út igazi emberségre és egyben Istenhez is vezet”), hogy így előtörjön szívünk mélyéből az őszinteség vágya.