Különös, hogy ilyen történhet az emberrel. A Szentírás megmutatja, hogy minden, ami eszi, rágja, fölemészti az emberi valónkat, innen forrásozik belőlünk: nem is a testünkből végső fokon, hanem a lényünkből, személyünkből, értelmünkből, a szabadságunkból. Abból a lépésből, amellyel Ádámmal, az első ősünkkel külön utat veszünk az Istentől. A mi útjainkat kíséri ez a lepra.
De a Szentírás azt is megmutatja, hogy Isten kíséri az embert – annak ellenére, hogy így viselkedik, és belebonyolódik ilyen szörnyű dolgokba, mint lepra, meg háború, meg kárhozat, meg pokol.
Annak ellenére Isten végigkíséri az embert az ajándékaival. A Szentírás az első laptól kezdve azt mutatja meg, hogy Isten mindig ajándékoz. Teremti az embert, Paradicsomba teszi, és amikor az ember már hátat fordít Istennek, akkor se szünteti be az ajándékait.
Az ember élete Isten legkülönbözőbb ajándékainak, jóságának a története. És milyen különös, hogy az ember sokáig észre se veszi ezt. Mindennek ellenére elfordul Istentől. És akkor Isten próbálja mindenféleképpen megközelíteni az embert. Ezt is látni az Evangéliumból. Engedi az embert fogságba kerülni, azért, hogy megszabadíthassa. Az ember talán egy kicsit föleszmél, de megy tovább a maga útján.
Gyönyörű a 106. zsoltár, amelyik összefoglalja ezt az egész folyamatot: éheztek, és már egészen elcsigázódtak, és elfogyott minden erejük, és akkor végre kiáltottak az Istenhez és akkor jött Isten, adott nekik enni – és akkor kicsit áldották az Istent.
De aztán újra elfordultak, eltévedtek, nem találták az igaz utat, és amikor már minden bezárult előttük, akkor kiáltottak az Istenhöz. Isten jött, és igaz útra vezette őket – és akkor egy kicsit áldották az Istent.
Akkor megint belegabalyodtak az útjaikba, vétkeztek, bronzkapu és vasrács mögé kerültek, bezáródtak, fogságba kerültek, és mikor már minden reményük elveszett, akkor kiáltottak Istenhez, aki jött és kiszabadította őket – és megint kicsit hálát adtak Istennek.
Ez a zsoltár megmutatja ezt a folyamatot: az ember egy kicsit hálát ad. De az általános emberi magatartás azért nem a hálaadás, hanem mindig a vakságba való bezárkózás, becsukódás az Isten előtt. Mint a jelen evangéliumi rész is mutatja: tíz közül egy, akinek az életébe elérkezik az a pillanat. Hogy ez hogyan történt? Hogyan készült föl éppen ez a szamaritánus arra, hogy fölismerje, hogy mi történt vele, hogy ez nem valami természetes dolog, hogy ő abból az állapotából, abból a leprásságából most olyan tiszta, mint a gyermek?
Fölismeri ezt a pillanatot, és mi történik vele? Jézuson keresztül most elérkezett hozzá valami egész rendkívüli ajándék valakitől – és visszamegy, elfeledkezik arról, hogy a papnak kell megmutatni magát, megy vissza Jézus elé.
Amit pedig csinál, amit mond, ahogy Jézus előtt leborul, hálát ad: az egy belső fölismerés eredménye: hogy ezen a Jézuson keresztül itt valami titok rejtőzik, itt valaki őt észrevette és ővele ezt tette és most várja, hogy ő is vegye észre, hogy: szeretlek. Megajándékozlak téged, te megajándékozott vagy! Vedd észre, hogy milyen régóta ott állok mögötted, az életedben: elárasztalak az ajándékaimmal, vedd végre észre, hogy szeretlek és elkezdtelek megajándékozni a kegyelmemmel. Állj meg, és ebben pillanatban, ebben a fölismerésben maradj meg, ez lesz az örök élet! Ez a hála pillanata: a magasztalás, az öröm, a ráébredés arra, hogy örök szeretettel szerettelek téged.
A mai evangélium mögött, az Úr Jézus magatartásában ez van: csak ez az egy akadt? Még nagyon hosszú az út odáig, hogy mind fölismerje. Jeruzsálem felé van útban az Úr Jézus: a kereszten majd mindenki felé kiterjeszti a karját és mindenkit magához vonz, bele ebbe a hálába, ebbe a fölismerésbe.
Szent Pál azt mondja, ő már megbilincselt, ő már fölismerte Isten legnagyobb jótéteményét, Jézus Krisztust. És ő már foglya ennek. Ő már nem tud nem hálás lenni. Ő az egész életében itt marad, a hála mellett lehorgonyzott. Az Isten jóságát, szeretetét fölismerte: hogy Jézus Krisztusban mindent megadott.