Amikor az embereket szellemi predikátumokkal jellemezzük, akkor nem ellenőrizhetetlen következetéseket vonunk le számunkra hozzáférhetetlen tudatfolyamatokra nézve, hanem azt a módot írjuk le, ahogy az emberek túlnyomórészt nyilvános viselkedésük egy részét lefolytatják. Igaz, túlmegyünk azon, amit tapasztalunk abban az értelemben, hogy azokat a képességeket, hajlandóságokat vesszük figyelembe, amelyeknek az adott cselekedet a kifejtése. Aki ismeri a sakk szabályait, és aki nem, az is meg tudja figyelni, ahogyan két játékos játszik, de az egyik meg tudja ítélni a játékosok okosságát, míg a másik nem. A hivatalos doktrína szerint az egyik megfigyelő tehát tud következtetni a rejtett szellemi tudatfolyamatokra, mint ahogy a vasúti jelzőberendezés mozgásából tudunk a jelzőbódéban végbemenő mozgásokra. Az analógia több szempontból hibás: soha nem tudjuk ellenőrizni a tudatfolyamatokat, mert észlelhetetlenek; csak a sajátunkból következtetnénk mindenkiére, ami jogosulatlan, mert lehet, hogy nem mindenkinek ugyanolyan a „jelzőbódéja’; a szeljem nem mechanikus, mint a jelzőbódé; nem tudjuk, hogyan kapcsolódik a szellem és a test, de a vasúti analógiánál ismerjük a mechanikai kapcsolatot. Az analógia hasznavehetetlenségéből pedig következik, hogy eddig senki nem értett meg semmit és senkit. Ez nyilván abszurd, mivel hosszas pszichológiai előképzettség nélkül is megértjük egymást., de az analógia a megértéshez előfeltételez egy bonyolult pszichológiai elméletet. Az elmélet nehézségein az se segít, hogy mások megértésében segítségünkre vannak azok a kapcsolatok, amelyeket megfigyelhetünk saját privát élményeink és nyilvános cselekedeteink között. Mellesleg Ryle szerint a saját cselekedeteinket is a diszpozicionális módszerrel értékeljük, és nem a kísértetessel. Továbbá Ryle egyelőre nem azt akarja bizonyítani, hogy nincsenek rejtett szellemi folyamatok, hanem hogy ezeknek semmi közük a megértéshez. A megértés a ‘tudni, hogyan” része. Csak az tudja megítélni egy sakkozó teljesítményét, aki maga is tud sakkozni. Persze nézőnek lenni egy kicsit más, mert a cselekvő maga hoz létre valamit, így egy Platón kommentátornak nem kell eredeti filozófusnak lennie. De a két tevékenység hasonló, hisz ugyanazokat a kritériumokat tartják szem előtti, és a megfigyelő is mérlegeli a lehetőségeket, igyekszik észrevenni a hibákat, melyek a cselekvő igyekszik elkerülni, tehát a megfigyelő ugyanúgy tanul a tevékenységből. Ezért a tanár tanul mikor tanít valamit, mert kritikusan szemléli tanítványai tevékenységét (szép is lenne, az én gyerekem Ryle-hoz fog járni :)) Tehát a tevékenység helyes megítélésének képessége ugyanolyan jellegű, mint egy tevékenység helyes végrehajtásának képessége, ez is mutatja azt, hogy az értelmes képességek nem egyvágányú diszpozíciók, hanem különböző tevékenységekben nyilvánulnak meg (megértés, megítélés, végrehajtás). Természetesen az, hogy valaki meg tudja ítélni, és végre tudja hajtani a cselekedetet, nem jelenti azt, hogy szavakba tudja önteni (matróz a csomók megkötését, vagy hogy miért rossz az adott csomó).
Arra, hogy valaki hogyan értheti meg Platónt, kidolgoztak egy másik elméletet is, mely szerint el kell játszanom a másik ember nyilvános cselekedeteit, hogy újraélhessem, és ezáltal megtudhassam, megérthessem a másik ember privát élményeit. De ugye ez nem lehet tökéletes, mert nekem mások a korábbi élményeim, mint Platónnak, ezért az elmélet kidolgozói elismerik, hogy tökéletes megértés csak akkor lenne, ha én lennék Platón, de is jobb, mint a semmi (mármint a nem tökéletes megértés). További probléma, hogy a megértés ezen elmélete azon az igazolhatatlan feltételezésen alapul, hogy hasonló külső tetteknek mindig hasonló belső folyamatok felelnek meg. Az elmélet kiinduló pontja annyiban jó, hogy feltételezik, hogy az emberek cselekedeteiben, szavaiban tükröződnek vissza a szellemi képességeik, csak nem tudják leküzdeni a test és szellem között tátongó szakadékot, mert nem vették észre, hogy a tevékenység módja maga szellem működése.
A tudni, hogy mi és a tudni hogyan között az is egy különbség, hogy egy igazságot nem lehet részlegesen tudni, viszont egy képesség folyamatosan fejlődik. Mivel a megértés is a tudni, hogyan-hoz tartozik különbség van aközött, ahogyan egy átlagos sakkozó, egy versenysakkozó és az épp játszó versenysakkozó megérti a cselekedeteit. A félreértés pedig a megértés képességének aktuálisan rossz használata, de csak az érthet félre egy orosz mondatot, aki valamennyire tud oroszul. Néha egy rosszindulatú cselekvőnek tulajdonítható a félreértés, de van olyan helyzet, hogy az addigi cselekedetekből, premisszákból többféle folytatás és konklúzió is következhet, ilyenkor nem félreértés, hanem elhamarkodott ítélés történik.