Isten így viselkedik a bűnössel szemben. A farizeusok azt tanították, hogy a megtérőket Isten már elfogadja, a prófétáknál is az áll, hogy nem akarja a bűnös halálát – de ameddig meg nem tér, addig Isten gyűlöli a bűnöst. Az Úr Jézus pedig épp azt mutatja meg, hogy még a megtalálás – a megtalálás a megtérés – előtt már megy Isten a bűnösök után. Már akkor szereti őket. És a megtalálás pillanata! Mennyi gondot, mennyi utánjárást, mennyi figyelmet igényelt a megtalálás! Ez tulajdonképpen kölcsönös egymásra találás: maga a megtérés. Ez nagyon nagy pillanat!
A szentgyónásainknak is ilyennek kellene lenniük: igazi bűnbánatnak, megtérésnek – és egymásra találásnak. Új és új egymásra találásnak Istennel.
Az Ószövetségben azt tartották, hogy két ember tanúságát már el kell fogadni. Az Úr Jézus is kétszer, két példabeszédben bontja ki Isten bűnösök iránti szeretetét. A zsidóknál nem az asszonyok kezelték a pénzt. A pénz a férfiaknál volt, ők is vásároltak be. Tehát nagy eset volt, ha egy asszonynak volt egy drachmája: az egy munkás egynapi bére. És ez az asszony éppen ezt vesztette el! Nagy gonddal kisöpört, kitakarított mindent: Isten is ilyen nagy gonddal van irántunk. Ritka, drága tulajdonának tekint bennünket – hiszen a gyönyörű szép álma valósulhat meg bennünk. És Isten megtalál. Az ember elveszett, eltávolodott Istentől, messze vidékre ment – és most megtalálják. Ez akkora öröm, hogy nem fér se a pásztorba, se az asszonyba. Összehívja a barátait, mondja fűnek-fának, hogy elvesztettem, de meglett. Ez a nagy öröm van Istenben is: nagyobb, mint az összes többin, akik már megvannak. Bár mi is tudnánk így örülni egy megtérő bűnösnek! Bár mi is át tudnánk venni Istentől ezt a kereső magatartást a bűnösökkel, meg nem tértekkel szemben! És bár átéreznénk annak a boldogságát, hogy mi magunk is megtaláltak vagyunk – és megtaláltuk Istent!
A harmadik példabeszéd azt mutatja meg, hogy mi zajlik a bűnösben – hogy feleljen a farizeusoknak: ez együtt eszik és iszik a bűnösökkel… Ez a történet csodálatos! Az Isten szemével nézett ember! Az örökség kikérése, a távolodás, a messzeség, az álom, az elképzelés, a hamis kép, hogy majd messze, ott lesz az ő boldogsága… És megy ellenállhatatlanul, ameddig csak meg nem tapasztalja, hogy valójában mi van ott messze. Ez a gyerekek magatartása: mennek, mennek az orruk után, viszi őket a kíváncsiság. Így látja Isten a bűnöst.
És aztán a fordulat: a megtérés. Nekünk is a gyónásainkban mindig ezt a fordulatot kell megélni, akkor igazi a bűnbánatunk. És akkor Isten is, mihelyt észreveszi ezt a fordulatot – amelyet az ő hiánya idézett elő bennünk, az éhínség –, már közeledik ő is. Hogy a találkozás létrejöjjön.
És ez a találkozás elválaszthatatlan a lakomától. A lakoma minden jónak és szépnek az összefoglalása. Az ünnepi ruha a megkülönböztetett vendégnek jár. A pecsétgyűrű visszaadta a rendelkezési jogot a fiúnak mint fiúnak. A saru a méltóságot.
És különös, hogy Istennek kell megvédeni az emberrel szemben ezt az eljárást. A szent Istennek – akitől távol van minden bűn – kell védekezni a bűnös emberrel szemben, hogy a másik bűnöst le ne nézze.
Az első keresztényeknél is létezett ez a probléma: fogadjátok be a bűnösöket mint testvért. Megint csak nekünk szól: tűnjön el belőlünk a bűnösökkel szemben az idősebb fiú, az ószövetségi ember tartózkodása. Az Ószövetségben a törvény azzal akarta megvédeni a népet, hogy „irtsd ki a népből”. Így akarta a népet egységben tartani, egyisten-hitben tartani.