Hallgassuk meg ellentétként a legidősebb evangélistának, Márknak megdöbbentően rövid húsvéti elbeszélését, amely valószínűleg egy évszázaddal korábban keletkezett, mint a Péter evangéliuma, aki hozzávetőleg 70 körül a következő történetet írta le, amelyből nyilvánvalóan kihagyta magát a feltámasztást: ,,Amikor elmúlt a szombat, Mária Magdolna, Mária,,Jakab anyja és Szalóme illatszereket vásároltak és elmentek, hogy bebalzsamozzák Jézust. A hét első napján kora reggel, napkeltekor kimentek a sírhoz. Egymás között így beszélgettek: ‘Ki fogja elhengeríteni a követ a sír bejárata elől?’ De amikor odanéztek, látták, hogy a kő el van hengerítve, jóllehet igen nagy volt. Amint bementek a sírba, jobbról egy fehér ruhába öltözött ifjút látta amint ott ült. Megrémültek. De az megszólította őket: ‘Ne féljetek! Ti a keresztre feszített názáreti Jézust keresitek. Feltámadt, nincs itt! Nézzétek, itt a hely ahová tették! De siessetek, mondjátok meg tanítványainak és Péternek: Előttetek megy Galileába, ott majd látjátok, amint mondta nektek.’ Erre kijöttek a sírból és elfutottak, mert félelem és szorongás vett rajtuk erőt. Senkinek sem szóltak semmiről, mert féltek.’
Ezzel fejeződik be – elég megdöbbentően – Márk evangéliuma. Márk evangéliumának egy esetleges elveszett másik befejezésére vonatkozó találgatásoknak nincs értelme. Az eredeti Márk evangéliumból ami a feltámasztást illetően rendelkezésünkre áll, az ez a nyolc vers, és ez elegendő a Péter evangéliumával történő összehasonlításhoz, hogy világossá tegye, miszerint minden, ami itt történik, az a feltámasztás után zajlik le. Márk csak a feltámasztásról tesz tanúságot, pontosabban: a feltámasztás örömhírét hirdeti. Ez pedig nem megdöbbenést és ,,húsvéti” örömöt vált ki, hanem ,,félelmet és szorongást”: ,,Senkinek sem szóltak semmiről, mert féltek.” Lehet, hogy egyházi fülek számára ez is idegenül hangzik; ugyanis évszázadokon keresztül legalábbis a katolikus templomokban Húsvét ünnepén a szertartásokon ezt az utolsó mondatot, amivel az egész evangélium befejeződik, egy szerűen nem olvasták fel, mert nem illett a húsvéti örömhöz. Ezen túlmenően figyelembe kell venni: mindez csak kevés tanú előtt történik, először egy olyan kétséges csoport előtt, mint amilyen tanúk abban a korban asszonyok lehettek. Az egyetlen név, amelyet a késői evangéliumok is egyaránt áthagyományoznak, a magdalai Mária (Máriáról, Jézus anyjáról a szinoptikus evangéliumok egyetlen szót sem mondanak, sem a kereszt alatti jelenetben, sem a feltámasztás történeteiben). A magdalai Mária a késői János evangélium szerint is az egyetlen, aki vasárnap reggel – kegyességből, hogy megkenje Jézust – kiment a sírhoz.
Hogy az újszövetségi evangéliumok ezen tartózkodó felfogása Jézus feltámasztásáról vajon nem éppen bizalmat ébreszt azok megbízhatósága iránt? Vagy éppen megfordítva, a túlzások és a demonstráció vágyának érdeke, amely az apokrifeket jellemzi, nem inkább hiteltelenné teszik a közléseket? Az újszövetségi húsvéti tanúság tevők mindenesetre nem a feltámasztás folyamatának, hanem a feltámasztott mint személy tanúi akarnak lenni.
Jól jegyezzük meg, tanúságtételekről, és nem egy szerűen tudósításokról van szó. A húsvéti történetek egyike sem pártatlan megfigyelők dokumentációs jellegű tudósítása, hanem ezek hívő, Jézus pártját fogó rendkívül érdekelt és elkötelezett tanúk. A szövegek tehát kevésbé történelmi, mint inkább teológiai dokumentumok, nem jegyzőkönyvek vagy krónikák, hanem a hit tanúságtételei. A húsvéti hit, amely az egész Jézus-hagyományt kezdettől fogva meghatározta, magától értetődően meghatározza a húsvétról szóló tudósításokat is – – amely tényállás mindenesetre eleve elképesztő módon akadályozza a történelmi tényfeltárás lehetőségét. Módszertanilag persze nincs más út. A Húsvét üzenetére tehát nem elszigetelten önmagában, hanem a sokszoros fejlődésen és bonyolódáson átment húsvéti törtértek alapján kell rákérdezni