Jézus tekintete végigsugárzott a sokaságon, mely szétterülve a hegyen, körülfogta őt. Nézte az éhüket csillapító embereket, akik hallgatagon, vagy éppen két harapás között szót váltva, nevetgélve ettek, miként a pihenni leült zarándokok. A tanítványok egyre csak hordták a kenyeret meg a halat, kínálták sorba mindegyiknek, sokan már háromszor is vettek, mintha el akarnák magukban raktározni a szűkösebb napokra.
Berekiás, a halász és Hebron, a fazekas egymás mellett ültek. Már nem ettek, lábukat elégedetten nyújtották ki, rajtuk a jóllakottság ernyesztő zsibbadtsága. Hebron szeme le-lecsukódott, talán szendergett is keveset, amikor Berekiás hirtelen megbökte. Kinyitotta a szemét, bosszúsan nézett a másikra.
– Mit akarsz? – kérdezte és ásított, ezzel is jelezve, hogy ő inkább aludni szeretne most, nem beszélgetni, ha Berekiásnak ahhoz volna kedve.
– Oda nézz… – mutatott előre izgatottan Berekiás –, most szedik össze a kenyerek maradékát. Már a tizenkettedik kosárral!
– Jól teszik… – morogta egykedvűen Hebron –, nem szabad, hogy kárba vesszen egyetlen darab sem.
– Hebron, barátom… – meredt rá Berekiás –, ébredj fel, ha alszol! Még mindig nem érted? Öt kenyér volt és két hal és nézz körül, hányan laktunk jól belőle. És, hogy megelégedtünk, mennyi maradt. A Názáreti csodát tett. Bizony, hogy próféta ő.
– Meglehet… – mondta Hebron és újra le akarta csukni a szemét, de Berekiás nem engedte. Egész közel hajolt hozzá És úgy mondta tagoltan, minden szónak nyomatékot adva.
– Ha ezt tette a kenyérrel, meg a hallal, úgy mással is megteheti.
– Mással… – Hebron felült, bambán bámult a másikra. – Hogy értelmezzem a szavaidat, Berekiás?
Berekiás apró, ravasz szeme összehúzódott, arcára széles mosoly terült. Majd két ujjával megcsípte Hebron köntösét.
– Hány köntösöd van Hebron?
– Hát… ez a viseltes… Meg otthon egy tisztább…
– Na látod, én sem mondhatok többet… És sarud?
Hebron ormótlan, repedezett sarujára nézett, aztán maga alá húzta, minta röstellné.
– Ne röstelld, barátom – mondta Berekiás –, hiszen az enyém se különb. És nekem sincs több, mint ez az egy pár. De lehetne akár tíz pár is, meg köntösből is ugyanannyi. Meg házunk is, akár három. És ehetnénk arany tálból…
– Mit zagyválsz itt össze-vissza? – fakadt ki Hebron dühösen. – Csak jártatod a szád fölöslegesen. Nem vagyunk mi gazdagok, hogy ez lehetséges legyen…
– Még nem vagyunk… – mondta Berekiás –, de azok lehetnénk. Ha ez a próféta lenne a királyunk, úgy minket is gazdaggá tehetne. Aki öt kenyérből és két halból ennyi embert megelégít, úgy csodát tehetne egyébbel is.
Ekkor már többen is közelebb húzódtak hozzájuk, bólogatva hallgatták Berekiást.
– Úgy igaz – mondta Eliud, a vízhordó –, nagy hatalma van… Azt mondom én is, tegyük királlyá és kérjük cserébe, hogy adjon nekünk gazdagságot…
– Bölcsen szólottatok – helyeselt Gazzám, a birkapásztor. – Menjünk, győzzük meg erről a népet…
És fölkerekedtek és körbejárták a sokaságot, hogy meggyőzzék erről. És az emberek örültek a lehetőségnek, hogy gazdaggá lehetnek, mert a próféta majd megsokasítja javaikat, mint tette az öt kenyérrel és a két hallal.
Aztán, mint hömpölygő áradat megindultak Jézus felé.
A tanítványok megrettenve figyelték ezt, nem tudták mire vélni, de Jézus felemelt kézzel nyugalomra intette őket. És amikor a sokaság a közelébe tódult kivált közülük Berekiás, a halász, térdre esett és így szólt:
– Rabbóni – mondta –, nagy dolgot cselekedtél, hogy megvendégeltél ennyi embert mindössze öt kenyérből és két halból. Dehát ettől mi még szegények és nyomorultak maradtunk. Csak az éhünk csillapodott kissé.