Ilyen szadduceusok mindenfelé vannak, és mindnyájunkban ott bujkál egy kicsit ez a szadduceus. Mikor az ember látja, hogy szinte nyomtalanul eltűnik az élet, és szinte semmi se marad utána. Összeomlik, ami az életét hordozta. Ahogy az ember öregedésnek indul, érzi, tapaszalja az élet erőinek fogyását.
Sose felejtem el: egy faluba mentem helyettesíteni. A busztól a házak előtt mentem el, egy öreg házaspár ült egy kis padon. Rájuk köszöntem: a másnapi ünnepről esett szó. Láttam, hogy keserű az arcuk, és az egyik el is árulta, miért: az ember fölfordul és vége. Azt hiszem, hogy kegyetlenebbet vagy borzalmasabbat nem lehet mondani. Ebben minden ott van: hitetlenség, reménytelenség, szeretetlenség. És nem igaz, hála Istennek. Ez sötét, tömény hazugság. Mint ahogy a szadduceusoké is.
Minden okoskodásukkal együtt, mert olyan bölcsen eszeskednek a halálról és az elmúlásról. Ezzel az ostoba esettel is, meg sok minden mással. Boncoltunk, hány embert fölboncoltunk már, egyikben sem találtuk a lelket… Persze, hogy nem.
De ha csak az egyszerű földi észjárással próbálnánk tovább gondolkodni, akkor sem erre a megállapításra jutnánk.
Ebben a zárt, érzékelhető világban sem tűnik el nyomtalanul semmi. Egy tudós fizikus arra az elméletre építve, hogy a világ egy robbanással keletkezett egy végtelen tömény, tömör anyagmennyiségből, arra a következtetésre jutott, hogy annak a robbanásnak rezgései kellettek, hogy legyenek, és azoknak itt kell lenniük. És kutatott a különböző rezgések között, és megtalálta azokat az ősrezgéseket. Minden szó, minden hang, minden kép, minden, ami rezgés, itt rezeg ebben az egyetlen anyagmennyiséget képező világmindenségben. És az élet is megszakíthatatlan láncolattal húzódik mögöttünk.
De természetes szemlélettel nézve is: egy író, akinek a fantáziája jár mindenfelé, elképzelheti, hogy lettünk, aztán megszűnünk. De ha a valóságot nézzük, ezt a mérhetetlen következetességgel az élet felé menő, emelkedő valóságot, azt látjuk, hogy hihetetlen munkával, okossággal, pontossággal évmilliárdok óta minden az élet felé mutat. Egy hallatlan nagy folyamban, mederben megy minden – emelkedve.
Egyre tökéletesebben szerveződik az anyag. Látjuk meglepő, csodálatos jeleit a mind magasabb tudatjelenségeknek, életnek, a mind gazdagabb tudatvilágnak, ami már egyetlen emberben is micsoda gazdag tud lenni! Belefér a tudatunkba az egész világ, az egész történelem. Az irány, ami felé az egész be van lőve – ahogy Teilhard de Chardin megmutatja hallatlan szellemi éllel. Az egész iránya a tudat teljessége, a személyes tudat teljessége.
Figyeljünk az Új Jézus szavára, hogy az eszeskedő szadduceusoknak mit felel, és mindnyájunknak mit mond. Azt a vigasztaló szót mondja, hogy Isten az élők Istene. Az élet Istene. Ugye van fogalmunk az életről? Végigtekintjük a parányi, kezdeti állapotától, az első sejttől. Micsoda hallatlan erő feszül abban az egyetlen élő sejtben, amelynek föl kellett bukkannia itt a földön egyszer. Mert biztos, hogy volt olyan, amikor nem volt élet. Micsoda erő van ebben a pici, parányi sejtben! Ha a föld ráébredhetett volna, hogy mi született itt, amikor az első sejt létrejött! Micsoda ünnepnapot jelentene ez az életében! Hogy ujjongana, hogy énekelne, muzsikálna neki; mint drága kincset dajkálná az egyetlen élő sejtet, mert abban már benne rejlik az évmilliók hosszú során a többi élet: mert abból bontakozhatott ki, ahogy most elgondolják.
Isten az élet Istene. S az élet további menetében jelentkeznek csodálatos dolgok: illatok, színek, virágok belső jelzésrendszere, összefüggései. A belső mozgás a növekvés felé, a sokszorozódás felé, a végtelen felé jelez.
Egy élő szövetekből, csontokból fölépült kicsi vagy nagy lény érezni kezd: milyen meglepetés az, amikor végigrándul az érzés az élő testeken. Az öröm, a fájdalom, a vágy… minden. És akkor az emberben megint új világ, a tudatos, okos szellemi létezés birodalma kinyílik.
Már az egész földet beszövi ez a tudatréteg. És mennyi csoda benne! Gazdagabb a tudatvilágunk, mint maga a lét, mint maga a föld! És ez a tudatvilág egyenesen egy beláthatatlan, további gazdagság felé mutat. Az élet ezt jelenti! Ezt mondja az Úr Jézus: Isten az élők Istene.
A valósággal teljesen ellentétes, durva, sötét, hamis dolog azt gondolni, hogy Isten körül halál van és halottak. Ez csak a látszat: ezt mi hoztuk be az Istentől eltérő szabadságunkkal. A bűnben rejlik ez, de Isten ezt is fölhasználta a további életre. Mert amennyire számunkra büntetés jelleget hordoz a halál és a betegség, annyira ajándék is: egy szegényebb állapotból a halál a sokkal gazdagabb felé mutat.
És még egy vigasztalót mond rövid szavakkal az Úr Jézus. Ő, aki magában hordozza az életet. Aki maga az élő Isten, nemcsak azt mondja, hogy Isten az élők Istene, hanem azt is, hogy Ábrahám, Izsák és Jákob Istene. Vagyis személyes Isten.
Pascal a naplójában 1654. november 23-án, Szent Kelemen pápa napján leírja, hogy este fél tizenegytől hajnali fél egyig – csupa nagybetűvel –: TŰZ! Mózes is tűzben látta meg Istent. TŰZ! S odaírja: Ábrahám Istene, Izsák Istene, Jákob Istene. Nem a filozófusoké, nem a tudósoké.
Bizonyosság, látás, öröm, béke: ez Jézus Krisztus Istene. Ez szólal meg az evangéliumban, Jézus Krisztus Istene.
És nemcsak szóval mondta az Úr Jézus ezt, hogy Isten az élők Istene, hanem végigmenve a szenvedésen és a halálon elénk lép, az emberi természetünket hordozva. Annak előző jeleit és sebeit hordozva elénk lép – föltámadva.