És itt van gyakorlatilag a mi életünk legnagyobb problémája is. Elérkeztünk a hétköznapi életünk legnagyobb kérdéséhez.
Az ember aggodalmaskodik: mi lesz, ha teljesen kiszolgáltatom magamat? Nem adhatom át a másik kénye-kedvére magamat! Mert az ember olyan, ha kicsit adok, akkor az egész kell. Jaj, mi lesz? Az egész életünk tele van ilyen dolgokkal: mindent… de azt már aztán nem. Azt már nem bírom, összeomlanak az idegeim stb.
Ez egy sajátos minden nap visszatérő problémája a szeretetnek. A főparancs itt bukhat meg: a mi kicsinyességünkön. Amikor nem megyünk át, mint az özvegy: az egyik is, meg a másik is.
A másik özvegynél ugyanazt látjuk. Az utolsója, amije volt az a két garas. Mégis odaadta – és mindenkinél többet adott.
A mai vasárnap ezt tárja föl: észre kell vennünk, hogy pontosan itt van az a titok, amit az Úr Jézus főpapként is megvalósított. Ameddig bőven van, ameddig gazdagok vagyunk, és sokat tudunk adni, addig nincs probléma. A probléma ott jön elő, amikor látszólag elfogy mindenünk. Ott köll a hit, ott köll a remény, ott van szükség a szeretetre, ott lehetünk nagyok. Ott tágul ki a nagy lehetősége az életünknek. Az öregségünk is ilyen, mikor már látszólag nem tudunk adni semmit, haszontalanok vagyunk, kifogy minden: éhség, szárazság.
A mai evangélium és az olvasmányok megmutatják, hogy nem fogyhat ki minden. Jön Jézus, a próféta és nemcsak a szavával, hanem az egész életével útbaigazítást ad, mond valamit. Azért van idetéve a két özvegyasszonyról szóló jelenet közé mintegy a harmadik olvasmány a főpapról, hogy egyszer s mindenkorra bement a nem kézzel épített szentélybe, megtanított bennünket mindent odaadni. Mert a fő törvény, a szeretetnek a titka itt kezdődik. Ez fejezi ki azt.
Más szóval az áldozat, itt van az áldozat. A mi főpapunknak nincs szüksége több áldozatra, mert Ő egyetlen áldozatával tökéletesen tudott adni, az adás legteljesebb művészetére jutott, mindent odaadott. Nem tett kikötéseket, hogy igen, de Júdást, azt nem… hát már mégse… hogy csókkal áruljon el, és úgy adjam oda az életemet? Vagy: ezeknek, a főpapoknak? Azt már nem! Nincs semmi kikötés az életében. Vagy: ilyen gyáva tanítványok között, akik megfutnak az ember mellől, pont, mikor a legnagyobb szükség volna rájuk? Látjuk, hogy ez teszi naggyá az áldozatát, ez jellemzi az Úr Jézus áldozatát. Itt van az az arany igazoló jegy, hogy ez isteni szeretet, ez végleges, teljes, maradéktalan, nincs szükség többre.
S az Úr Jézus a szentmise áldozatban napról-napra ide akar bennünket bevonni. A mi napi életünknek a nyikorgói, azok az elütő, disszonáns hangok mind itt vannak, itt jelennek meg: igen, odaadtam az életemet, de ezt már nem adom oda. Ezt már nem vagyok hajlandó elviselni, és ezt nem tűrhetem, nem bírom!
Ha sikerül a teljes halálugrás, a lesz ami lesz; ha Jézus Krisztusban teljes szívvel akarok szeretni, a Szentlélekben teljes lélekkel akarok szeretni, akkor megoldottuk a szeretet problémáját. A Rubiconon átmegyünk. A félelmekből – hogy: jaj, már csak ez a maroknyi van – itt van valami átmenet a hitéletbe, itt van a remény, és itt van az igazi szeretet.
Ezt az Úr Jézus most megadja nekünk: halljuk az átváltozás szavait, ez az én értetek odaadott testem, és értetek kiontott vérem.
A szentáldozásban és egész mennyei lényével minket, földieket át akar hatni. Engedjük át Neki magunkban minden félelmünket, minden aggodalmaskodásunkat, szűklátókörűségünket vagy reszketésünket a létünkért. S akkor átjutunk az Ő szeretetébe. Akkor szabadulunk föl, akkor oldjuk meg az életünk nagy titkát. A fogadalmaink odatorkollnak mind, arra szeretnének teljesen fölszabadítani bennünket. Ott a misztika is, az Istennek önmagát teljesen kiszolgáltató ember titka ott van, mert Isten ilyen. Így mutatkozott be előttünk: a teljes szeretet nyelvére fordította le magát Jézus Krisztusban.