: „Ki az ember?” közvetlenül a probléma lényegéhez vezet. Ha az ember valami dolog lenne, akkor kérdezhetnénk, hogy mi az ember, annak érdekében, hogy meghatározzuk, ahogyan egy természeti tárgyat vagy egy ipari terméket határozunk meg. Az ember azonban nem dolog, és nem is lehet úgy meghatározni, mint egy dolgot. Mégis igen gyakran dolognak tekintik az embert: Azt mondják róla, hogy munkás, gyárigazgató, orvos és így tovább, de ezzel csupán társadalmi szerepét jelölik meg, vagyis társadalmi állása alapján határozzák meg.
Az ember nem dolog, hanem élőlény, aki a folyamatos fejlődés folyamatában leledzik. Életének egyetlen pontján sem az még, ami lehet, és ami esetleg lesz is.
Bár az embert nem lehet úgy meghatározni, mint egy asztalt vagy egy órát, de az ember nem is egészen meghatározhatatlan. Többet is el lehet mondani róla annál, hogy nem dolog, hanem élőlény. Az ember meghatározásának legfontosabb mozzanata az, hogy gondolkodásával az ember túl tud nyúlni szükségletei kielégítésén. Számára a gondolkodás – az állattal ellentétben – nem csupán eszköz ahhoz, hogy a kívánt javakat elérje, hanem annak eszköze is, hogy felfedezze saját létének és környezetének valóságát, függetlenül vonzódásaitól és ellenszenveitől. Más szavakkal: az embernek nemcsak intelligenciája van, mint az állatnak, hanem értelemmel is fel van ruházva, s azzal képes igazságokat felismerni. Ha az ember hagyja, hogy értelme vezérelje, akkor mind testi, mint szellemi lényként saját legigazabb javát mozdítja elő.
A tapasztalat azonban azt bizonyítja, hogy magánéletében sok ember – elvakítva a bírvágytól és a hiúságtól – nem cselekszik ésszerűen. S ami még rosszabb: a nemzetek még kevésbé cselekszenek az értelem szerint tájékozódva, mivel demagógok túlságosan könnyen elfeledtetik a polgárral, hogy romlásba dönti városát és a világot, ha az ő tanácsukat követi. Sok nép pusztult már el amiatt, hogy képtelen volt megszabadulni azoktól az irracionális szenvedélyektől, amelyek meghatározták cselekvését, és nem volt képes elérni, hogy az értelem vezérelje. Ebben állt az ószövetségi próféták fontos feladata: nem a jövőt mondták meg előre, ahogyan általában feltételezik a prófétákról, hanem az igazságot hirdették, és ezzel közvetve a nép jelenbeli cselekvésének jövőbeli következményeire mutattak rá.
Mivel az ember nem dolog, amelyet bizonyos mértékig le lehet írni kívülről, ezért csak magának az emberlétnek a személyes tapasztalatából kiindulva lehet meghatározni. így az a kérdés, hogy „Ki az ember?”, ahhoz a kérdéshez vezet: „Ki vagyok én?” Ha nem akarunk abba a tévedésbe esni, hogy dologként kezeljük az embert, akkor a „Ki vagyok én?” kérdésre adott válasz nem hangozhat másképp, csak így: „egy ember”.
A legtöbb ember persze még soha nem élte át ezt az azonosságot; mindenféle lehetséges illuzórikus képet alkotnak Önmagukról, tulajdonságaikról és azonosságukról. A helyzetnek megfelelően azt mondják: „tanár vagyok”, „munkás vagyok”, „orvos vagyok” – de ez a felvilágosítás egy ember tevékenységéről semmit nem mond nekünk róla magáról, és nem tartalmaz választ arra a kérdésre: „Ki ő?”, „Ki vagyok én?”
Itt jelentkezik egy további nehézség. Mindenkinek van valamilyen társadalmi, morális, pszichológiai stb. iránya. Mikor és honnan tudhatom, hogy a másik által megcélzott irány az ő végleges tájékozódása, vagy hogy bizonyos meghatározó tapasztalatok hatására képes-e, és meg fogja-e változtatni ezt az irányt? Létezik-e olyan pont, ahol az ember már annyira rögzült, hogy joggal jelenthetjük ki: ő az, aki, és soha nem lesz más? Statisztikailag nézve talán lehetséges, hogy ezt sok emberről elmondjuk. De mindenkiről el lehet-e mondani halála napja előtt, és még azon a napon is el lehet-e mondani, ha meggondoljuk, hogy mássá válhatott volna, ha tovább élt volna?
Az embert még más módon is meg lehet határozni, ugyanis kétfajta szenvedély és ösztön határozza meg. Az egyik fajta biológiai eredetű, és lényegileg minden ember esetében azonos: a fennmaradás szükségletét tartalmazza, s ebbe beletartozik az éhség és a szomjúság csillapításának szükséglete, a védelem szükséglete, a társadalmi struktúra valamilyen formájának szükséglete és – sokkal kevésbé kényszerítő mértékben – a szexualitás szükséglete. A másik fajtába tartozó szenvedélyek nem biológiai gyökerűek, és nem minden ember esetében ugyanazok: ezek különféle társadalmi struktúrákból származnak. Ilyen szenvedély a szeretet, az öröm, a szolidaritás, az irigység, a gyűlölet, a féltékenység, a versengés szelleme, a mohó vágy és így tovább. Ami a gyűlöletet illeti, különbséget kell tennünk reaktív és endogén gyűlölet között. E fogalmakat itt ugyanúgy használjuk, mint a reaktív depresszió és az endogén depresszió szembeállításakor. A reaktív gyűlölet reakció a saját személyünket vagy csoportunkat ért támadásra vagy fenyegetésre, s többnyire szertefoszlik, ha elmúlt a veszély. Az endogén gyűlölet karaktervonás; az ilyen gyűlölettel eltelt ember folyton új lehetőséget keres arra, hogy kiélje gyűlöletét.
A biológiailag megalapozott szenvedélyekkel ellentétben az említett társadalmi gyökerű szenvedélyek a mindenkori társadalmi struktúra termékei. Abban a társadalomban, amelyben egy kizsákmányoló kisebbség uralkodik a védtelen, szegény többségen, mindkét oldalon megtalálható a gyűlölet. A kizsákmányoltak gyűlölete nem igényel magyarázatot. Az uralkodó kisebbség viszont azért gyűlöl, mert fél az elnyomottak bosszújától, de azért is, mivel gyűlölnie kell a tömeget ahhoz, hogy elfojthassa saját bűntudatát, és bizonyíthassa kizsákmányoló magatartásának helyességét. A gyűlölet nem tűnhet el, amíg hiányzik az igazságosság és az egyenlőség. Éppígy nem létezhet semmiféle igazság, amíg az embernek hazudnia kell ahhoz, hogy igazolhassa az egyenlőség és az igazságosság elvének megsértéseit.
Egyesek azt állítják ugyan, hogy az olyan elvek, mint az egyenlőség és az igazságosság csak ideológiák, amelyek a történelem során alakultak ki, és nem tartoznak az ember természetes alapalkatához. Ezt a nézetet itt nem tudjuk részletesen cáfolni, egy valamit azonban emeljünk ki: Hogy az emberek a szívük legmélyén hordozzák az egyenlőség és az igazságosság iránti érzéket, ez abból következik, hogy érzékenyek arra, ha egy ellenséges csoport megsérti az egyenlőség és az igazságosság elvét. Az emberi lelkiismeret érzékenysége sehol sem mutatkozik meg világosabban, mint abban, ahogyan a legtöbb ember reagál az igazságosság és az egyenlőség elleni mégoly csekély vétségekre, feltéve persze, hogy nem őket magukat vádolják ilyen vétségekkel. így jut erőteljesen szóhoz a lelkiismeret valamely nemzeti csoportnak az ellenségeivel szemben emelt vádjaiban. Ha az embereknek nem lenne természetes erkölcsi érzékük, akkor miért ingerelné őket azonnali heves szenvedélyekre az, ha okkal vagy ok nélkül olyan rémtettekről tájékoztatják őket, amelyeket az ellenség állítólag művelt?
Az ember egyik további meghatározása azt közli, hogy ő az az élőlény, akiben a cselekvés ösztönös irányítása minimálisra csökkent. Nyilvánvalóan megtalálhatóak az emberben is az ösztönös motivációk maradványai, például az éhség és a szexualitás, de az ember csak akkor vezérelteti magát nagymértékben ezektől az ösztönöktől, ha veszélyben van az egyén vagy a – kisebb-nagyobb – csoport fennmaradása. Az embert motiváló legtöbb szenvedély, például a becsvágy, az irigység, a féltékenység, a bosszúvágy, bizonyos társadalmi konstellációkból ered és táplálkozik. E szenvedélyek erejét azon lehet lemérni, hogy még az életben maradás ösztönénél is hatalmasabbak tudnak lenni. Az emberek készek életüket adni a gyűlöletért és a becsvágyért, de szeretetükért és lojalitásukért is.
Minden emberi szenvedély közül a legrettenetesebb az a hajlam, hogy saját hatalmi fölényünk alapján önző céljainkra használjunk egy másik embert, s ez aligha valami más, mint a kannibalizmus kifinomult formája. A neolitikus társadalmakban még nem létezett ez a szenvedély, hogy saját céljaink érdekében kizsákmányoljunk másokat. Szinte minden mai ember számára igen furcsa és csaknem felfoghatatlan gondolat, hogy létezett olyan történelmi korszak, amelyben az ember nem akart kizsákmányolni másokat, és őt sem zsákmányolták ki. És mégis így volt! A földművelők és vadászok korai kultúráiban mindenkinek elég tápláléka volt, és értelmetlen lett volna dolgokat felhalmozni, A magántulajdont még nem lehetett tőkeként befektetni, és az senkit nem ruházott fel hatalommal. A gondolkodásnak ez a szakasza tükröződik legendaszerűen az Ószövetségben (2Móz 16,16-21): A pusztában manna táplálta Izrael, gyermekeit; volt belőle elég, és mindenki annyit ehetett belőle, amennyit bírt, de a mannát nem lehetett felhalmozni; amit nem ettek meg az adott napon, az tönkrement és eltűnt. Jövőbeli mannaszállítmányokra spekulálni teljesen értelmetlen lett volna. Az olyan javak azonban, mint a gabona vagy bizonyos eszközök, nem olyanok, mint a manna, fel lehet halmozni őket, és végül hatalommal ruházzák fel azokat, akik a legtöbbet birtokolják belőlük. Csak a fölösleg bizonyos mértékének meghaladásával vált értelmessé hatalmat gyakorolni más embereken – annak érdekében, hogy kényszerítsék őket: a hatalmat gyakorló osztály javára dolgozzanak, a maguk részeként pedig elégedjenek meg a létminimummal. A patriarchális állam győzelme után a rabszolgák, a munkások és a nők voltak a kizsákmányolás legfőbb tárgyai.
Kannibáli előtörténetünk csak akkor érhet véget, s a valóban emberi történelem csak akkor kezdődhet meg, ha az ember többé nem jelent fogyasztási cikket erősebb embertársai számára. Ez a változás előzetesen megköveteli, hogy teljesen tudatossá váljon bennünk, mennyire bűnösek kannibáli erkölcseink és szokásaink. Ennek világos tudata azonban hatástalan, ha nem jár együtt átfogó bűnbánattal.