A „semmi” a lét tagadása. Hogy ez a tagadás létrejöhessen, máris kell valami: legalábbis valaki, aki tagadni tud. Ezzel azután a semmi többé nincs is, mindaddig, amíg valami van. A valami értékesebb a semminél, legalábbis amíg más szempont nincs. Ilyen értelemben, tehát lélektanilag: minden jó, ami van. Ens et bonum convertuntur. De ez még nem minden. A teljesség a minden. Legjobb, sőt maga a „jó” az Abszolút Létteljesség, az Isten.[2] Operari sequitui esse. Amit az Isten tesz, az minden jó.[3] Ő az actus purus. Nemcsak abban az értelemben, hogy tevékenységébe nem keveredik semmilyen kihasználatlan lehetőség (potencialitás), hanem abban az értelemben is, hogy tevékenysége tiszta marad mindenféle szélsőségtől is.
Az Abszolútum teljessége abszolút, „de” ill. „és” éppen ezért nem záija ki, sőt produkálja egyéb létezők létét. Így jönnek létre relatív létezők: a teremtmények. Ezekre azonban, nemcsak Isten hathat, hanem egymással is számtalan kölcsönhatásban állhatnak és számos kölcsönhatásban állnak is. Kialakulásuk és átalakulásuk, vagyis keletkezésük és elmúlásuk két szélső pontja között belső törvényszerűségeik, hozott és szerzett tulajdonságaik erejében jutnak el teljességükre, többé-kevésbé. E relatív teljességnek megfelelő működése vagy legalábbis működhetősége alapján nevezhető egy teremtmény jónak, vagy rossznak, kevésbé jónak, vagy kevésbé rossznak, nagyszerűnek vagy igen hitványnak.
A környezet, a körülmények többé-kevésbé befolyásolják azt, hogy a teremtmény eljut-e relatív tökéletességére vagy sem, s hogy milyen formában. Amennyiben ez a befolyás egyértelműen meghatározó, szükségszerű, úgy az a dolog, vagy lény nem tehet róla, nem felelős érte. Ilyen esetben se bűnről, se erényről nem beszélhetünk. A platánlevélnek nem érdeme, hogy ép maradt, de nem is bűne, hogy ronggyá lyuggatták a levéltetvek: nem etikus lény.
Ezzel szemben a váltóőrt holtáig furdalhatja a lelkiismerete, ha felelőtlensége miatt egymásnak szaladt két vonat és meghalt egy sereg embertársa.. Viszont jóleső örömmel veheti át a jutalmat nyugdíjba vonulásakor, amit hűséges szolgálatáért kap. Tetteink, főleg ismételt tetteink vagy szokásaink nyomot hagynak személyiségünkön, jónak, vagy rossznak mutatják azt. Ezek nagy részéről az ember tehet. Az is az ember működése (actus hominis), ha álmában horkol, de az igazán emberi működéshez (actus humanus), akár egyszeri, akár begyakorolt, a tudatos döntés hátterére van szükség.
Istent a rá jellemző zsenialitás „ragadta” arra, hogy olyan lényt is teremtsen, aki Isten munkatársává tud válni önmaga tökéletességének kialakításában.
Ennek a méltóságnak azonban nagy ára van. Mivel Isten komolyan akaija, hogy az ember szabadon akarja azt, amit Ő akar, azt is akarnia kell, hogy az ember szabadon akarhassa azt is, amit Ő nem akar. Az erényes élet lehetőségének akarása nem lehetséges a bűnös élet akarásának lehetősége nélkül. Az erénynek a két szélsőség Scillája és Charybdise között kell átevickélnie, hogy a tökéletesség tengerébe juthasson. Ezt a törvényszerűséget Aquinói Szt. Tamás megtalálta már Arisztotelésznél. A „virtus in media” felismerést annyira lényegesnek tartom, hogy az erény és bűn meghatározásába is beleveszem.
Az erény erkölcsbölcsészeti meghatározása tehát így hangoznék: Az erény a személy kiegyensúlyozott magatartását biztosító készség. Ezzel szemben: A bűn a személy kiegyensúlyozott magatartását aláásó készség.
A keresztény ember számára a kiegyensúlyozottság mércéje és egyben csúcsa: maga Jézus Krisztus. Az erkölcsteológiai meghatározások tehát így alakulnak: Az erény a Krisztusba öltözött ember kiegyensúlyozott magatartását biztosító készség.[4] A bűn pedig: a Krisztusba öltözött ember kiegyensúlyozott magatartását aláásó készség.
Az erény az etimológiai szótár szerint nyelvújítási származékszó: az „erő” önkényesen kikövetkeztetett er-tövéből alkották -ény képzővel. A szóalkotás alapja a téves szófejtés volt, amely szerint a latin „virtus” (férfiasság, erő, bátorság, erény, erkölcsi erő, hősi tett, érdem) a latin „vis” (erő) származéka. Dr.. Boda László az „emberi jótulajdonság”, „személyi érték”, „az erkölcsi érzék” kifejezéseket ajánlja.[5] A magyar nyelvben – írja viszont másutt – a „bűn” mellett használatos a „vétek” szó is (vétkezni, bűnt elkövetni); azután a „gonosz tett” (rosszat tenni), az „erkölcsi rossz”, a „hiba” (az előbbiek súlyosabb, az utóbbi enyhébb jelentéssel)[6].
A meghatározásokban a „legközelebbi nem”-fogalom a készség. A cselekvő készség (habitus operativus) a képesség tudatos kibontakozása gyakorlatozás által (exensitas), vagy különleges élmények által jön létre… szemben a nem tudatosan ismételt szokásokkal, a velünk született hajlamokkal, személyi készültségekkel (habitus entitativus). Az egyes cselekedetek gyakorlása által építőkövei a készségeknek, ugyanakkor termékeny nyomot mégis a készségen keresztül hagynak a személyiségen, mely integrálja őket.[7]
A meghatározások fajalkotó jegy (differencia specifica) részében használom a személyiség és az ember megjelölést. Használhatnám ugyan a személyiség viszonylag állandó megnyilvánulásait összefogó jellem, ill. karakter szót is; de egyfelől az a bűn esetében bizarr hangzású volna, bármennyire pszichológiai vonatkozásban használnám is, másfelől az etikai értelmű jellem pedig semmiképpen sem szerepelhetne benne. A személyiség minden lelki tevékenységünk rendező elve amellett, hogy összes testi-lelki tulajdonságunk bizonyos rendezettségű összefogója.[8] Ilyen értelemben használom a meghatározások ember szavát is. Csupán a biblikus környezet miatt cserélem fel vele a személyiség szót.
A „magatartás” is a személyiséget hangsúlyozza a kevésbé egyértelmű „viselkedéssel” szemben; illetőleg az állandóságot hangsúlyozza az egyes cselekedeteknek a karaktertől esetenként el is ütő jellegével szemben. A magatartás, úgy érzem jobb szó itt, mint a tevékenység, különösen az un. passzív erények vonatkozásában.
Eddigelé azokat a mozzanatokat láttuk, melyek mind a négy definícióban azonosak. A kiegyensúlyozottság viszont csupán nyelvtanilag azonos. Éppen itt tér el egymástól a bűn és az erény.
A zsinat a megtérői Szent Pállal új embernek nevezi, a keresztény erény- ill. bűnfogalom tehát ennek az új, mert Krisztusba öltözködő embernek a jellemvonásait fogalmazza meg, mégpedig abban a szellemben, hogy aki többet kapott, attól többet is lehet elvárni[9], ill. abban a szellemben, hogy „destructio optimi pessima”. Az erény és bűn általában valamely erkölcsi normához viszonyítva az, ami. A keresztény morálteológiában pedig Jézus Krisztus élő személye a központi norma.[10]
Utoljára hagytam a definícióknak azt a mozzanatát, amely a kiegyensúlyozottság biztosítását ill. aláásását említi. Dolgozatomnak ez a tulajdonképpeni tárgya, ezért most új fejezetbe kezdek.
Arisztotelész írja: „Mindenben, ami folyamatos és osztható található túlzás és hiány és közép, és ezek vagy a dolgok egymáshoz való viszonyában, vagyis a dolgok hozzánk való viszonyában ilyenek… Minden dologban a magunkhoz viszonyított közép a legjobb, mert ez úgy van, ahogyan a tudás és az értelem tanácsolja”.[11]
„Az erény tehát olyan lelki alkat, amely az akarati elhatározásra vonatkozik; abban a hozzánk viszonyított középben áll, amely egy szabálynak megfelelően határozható meg. Mégpedig azon szabálynak megfelelően, amely szerint az okos ember határozható meg. Középhatár két rossz között, melyek közül az egyik túlzásból, a másik hiányosságból ered. Középhatár azért is, mert amíg az egyik rossz a kellő mértéket túllépi, a másik pedig azon alulmarad. Az érzelmekben csakúgy, mint a cselekvésekben, addig az erény a középet találja meg és azt is választja. Ezért az erény létezését és mibenlétét kifejlesztő meghatározás szerint az erény közép, de abból a szempontból nézve, hogy mi a legjobb és a helyes; az erény a legfőbb csúcs”[12].
„Háromféle állapot van, éspedig két rosszaság: az, amely a túlzásban van, s az, amely a hiányosságban nyilvánul meg, továbbá egy erény, ti. a középhatár; ezek egymással bizonyos tekintetben mind ellentétben vannak. Éspedig a végletek a középpel és egymással is ellentétesek, viszont a közép a végletekkel ellentétes; mert miképpen az egyenlő a kisebbhez viszonyítva nagyobb, a nagyobbhoz viszonyítva pedig kisebb, éppúgy a középhatárt megtartó lelki alkat is a hiányossághoz mérve túloz, a túlzáshoz képest pedig hiányosságot mutat, az érzelmekben éppúgy, mint a cselekvésekben. A bátor ember például a gyávához viszonyítva vakmerőnek, a vakmerőhöz viszonyítva pedig gyávának tűnik fel… S ezért a végletekbe eső ember azt, aki a középhez tartja magát, szeretné mindig magától a másik véglet felé eltolni, úgyhogy például a gyáva ember a bátort rendszerint vakmerőnek, a vakmerő viszont gyávának nevezi, és így tovább.[13]
Aquinói Szent Tamás különbséget tesz isteni és erkölcsi erények között, amellett, hogy tud az Arisztotelész által is felsorolt értelmi erényekről.[14]
A hitről, reményről és szeretetről azt íija, hogy ezeket azért mondjuk „istenieseknek”, mert egyedül Isten a tárgyuk, amennyiben megadják a helyes odaigazodást Isten felé; de azért is, mert egyedül Istentől kapjuk; meg azért is, mert egyedül Isten kinyilatkoztatása, a Szentírás alapján van ismeretünk az erényekről.[15]
Szent Tamás különbséget tesz a közép szempontjából is isteni és erkölcsi erények között: „Vajon az isteni erények a középszerben vannak-e? Feleletül ezt kell mondani… az erény a jóra igazítja az embert. Nevezetesen az erkölcsi törvény rendeltetése az, hogy az ember a vágyódó világban teremtsen rendet. Ami után szabad az embernek vággyal nyúlni, annak mértéke és szabálya az értelmesség. Mármost ami értékhez és szabályhoz igazodik, akkor jó, ha a maga szabályával azonosul, amint pl. minden mestermű akkor jó, ha teljesen alkalmazkodik a mesterség szabályaihoz. Következésképp ezen a téren rossz lesz valami, ha eltér a mértékről avagy szabálytól. Túllépi a mértéket vagy lemarad róla, amint nyomban kitűnik, ha szemügyre veszünk akármit, ami szabályozva vagy mértékelve van. Ebből látszik, hogy az erkölcsi erény akkor helyes, ha teljesen azonosul az értelmesség mértékével. Az is kézzelfogható, hogy a kelleténél több vagy kevesebb között a „kell” ill. a mértékkel való azonosulás a középhelyet foglalja el. Ebből nyilvánvaló, hogy az erkölcsi erény abban áll, hogy középen van.”[16]
Ezzel szemben: „Az istenies erényeknél kétféle mértékre lehet gondolni” – mondja ugyanitt Szent Tamás. Az egyik magából az erény mivoltából érthető. Ebben a vonatkozásban az istenies erények mértéke és szabálya maga Isten: mégpedig a hitnek igazsága, jósága a szeretetnek, mindenhatósága és hűsége a reménynek. De ez a mérték nyilvánvalóan mindenestül meghaladja az ember képességét. Sohasem szeretheti az ember Istent annyira, amennyire szeretni való… Itt tehát nincs helye a túlzásnak. Ezért ezeknek az erényeknek helyessége nem is abban áll, hogy középutat járnak. Itt minden annál jobb, minél közelebb áll a legfelsőhöz. Viszont az istenies erény másik mértéke bennünk van. Hiszen ha nem is tudunk Isten felé hitben, reményben, szeretetben annyira törtetni, amennyire kellene, mégis kötelességünk annyira törekedni, amennyire telik tőlünk. Itt aztán már megeshetik, hogy tekintetbe jön a közép és a szélsőség.[17] Az értelmi erényekről viszont szintén állítja, hogy alkotó mozzanatuk a közép: consistant in medio.[18]
Látható, hogy Szent Tamás nem minden fajta erényre tudja mindenestül alkalmazni az „in medio virtus” tant, de nehézségekbe ütközik már Arisztotelész is.