Ott voltam már a Világ őskezdetén. Még el sem kezdődtek a századok, már megszülettem Isten kezéből, – pirinyó pont voltam, de arra szántan, hogy egyre ebbé váljak az idők során, munkatársa legyek isten művének.
A Világban egyesülve és termékenyülve jön létre minden – találkoznak, egyesülnek az egymást kereső elemek, kettő-kettő egymásba olvad és megszületik egy harmadik.
Engem Isten lehelt az ős-Sokféleségbe, sűrítő és központosító erőként.
Én vagyok a létezők összekötője, – illat vagyok, mely hajtja őket, hogy egymás felé fussanak; szabadon, szenvedélyesen sodrom őket egymás felé, egyesülésük útjain.
Én mozgatok és rendezek egybe mindent.
Én vagyok a Világba lehelt szépség, hogy szerveződni késztessem a Mindenséget, – Eszmény vagyok a Világ fölött hogy emelhessem fölfelé magasba.
Én vagyok a Női, a lényeges erő.[3]
Kezdetben csak hullámzó pára voltam, alig-tudatos vonzódásba rejtve, laza és még gyönge mágnességnek alján, hogy a pólus felé indítsak mindent.
Pedig már léteztem akkor is! –
A kozmikus szubsztancia szintjein, melyek szer Világ ígéretét hordják születő fodraikban, árjaik ölén már rajzolni kezdték arcom első vonásait.
Még félig alvó; de valóban létező Lélekként kavartam az őseredeti, csaknem alaktalan Masszába, s mágneses vonzási körömbe futott az őstömeg; – még az atomokba, ezekbe a parányi mélységekbe is homályos, de konok és nyugtalan vágyat loptam, hogy lépjenek ki semmit sem érő magányukból, s valami rajtuk kívülihez kötődjenek.
Így szilárdultak a Világ alapjai. Én voltam kötőcementjük.
Mert még a legparányibb monádka moccanása is – ha valóban aktív központot alkot – annak a szemernyi szerelemnek enged, amely felém vonzza, – az egyetemes Nőihez.[4]
Pirkadt az Élet, – már olyan létezőkben kezdtem testet ölteni, melyeknek hivatása lett, hogy maguk módján tükrözzék arcomat…
Fokról-fokra váltam egyénivé.
Először csak ködös árny voltam én, tovafutón, mintha haboztam volna, hogy fogható formát öltsek a dolgok szíve mélyén…
– de amint a lelkek már gazdagabb, mélyebb, lelkibb egyesülésre lettek képesek, én is többféle formát öltöttem magamra.
Így lassan-lassan titokban alakult az élettárs és az anya típusa…
Az átalakulások során nem dobtam el az alsóbbrendű vonzások egyikét sem, amelyek felvillantak születésem egymást követő állomásain, ahogy az olajfa is mélyíti törzse bensejét minden új tavasszal.
Csak egybefogtam ős-vonzásokat és rendeztem őket, hogy növekvő tudatot hordjanak, így aztán – amint az élőlények tökéletesedtek a Földön – vágyaik egymásra gyűrűző zónáiban mindenütt én vetettem mag lábamat: körről-körre, de mindig megelőzve növésüket, – így lettem boldogságuk, mely nekik megfelelt.
Nézzétek, micsoda óriási vibrálás fut végig a horizont egyik végétől a másikig, városokon, erdőkön át.
Tekintsetek végig az Életen, föntről lefelé: ahogy nyüzsögnek az emberek és bennük erjed a Világ, – figyeljetek a madarak dalára és; tollaik szivárványára, eszeveszetten zsongnak a rovarok, – új és új virágok tárják szét kelyhüket, szívós szorgalommal dolgoznak a sejtek, – s a csirák szüntelen vajúdva szülnek…
Én vagyok az egyetlen fénysugár, ahol mindez fakad és amelynek ölén vibrál minden.
Az Ember, a Természet szintézise, sok mindent csinál a szívében égő tűzzel: magasra fokozza Erőit, fut a Dicsőség után, Szépséget alkot, a Tudománynak szenteli életéi. S mégis sokszor nem számol azzal, hogy a sokféle forma mélyén mindig ugyanaz a szenvedély dobog, – tisztultan, átformáltan, de folyton élőn, – a Női vonzás.[5]
Az Életben kezdtem feltárni énemet
De először az Ember ismert fel engem: abban a pezsgő zavarban, amibe jelenlétem vetette őt. Ha a férfi szeret egy nőt, kezdetben azt hiszi, hogy szerelme csak hozzá hasonló személyre irányul, akit átölel hatalmával és akivel szabadon társul.
Jól látja, hogy arcomat fény borítja el, őrá is átfut a sugárzás, érzelmi mozgásba hozza szívét és ragyogni kezd tőle mindes dolog.
De lényem sugárzó fényét csak saját elbűvölt szelleme egyéni fokának véli, vagy egyszerűen azt hiszi, hogy szépségem tükröződik a Természet ezer kis ékkövén.
Ám nemsokára ámulva tapasztalja azt a heves nagy erőt, mely benne tör fel, amint közelebb megyek; s remeg, ha felismeri, hogy velem csak úgy egyesülhet, hogy ő is feltétlenül a teremtés egyetemes művének szolgája lesz.
Azt vélte: élettársat talált maga mellett. De már látja, hogy bennem a titkos nagy Erőt érinti meg, a fátyolarcú Rejtőzködőt, aki most így jön feléje, hogy magával ragadja,
Aki már rám talált, az ott áll minden dolognak kapujában. Nemcsak az ember saját érzelmi életén át, de a magam természete fizikai kapcsával is, folytatódom a Világ lelkében, – vagy méginkább: én vagyok az egyetemes jelenlét mágneses vonzása, s a számtalan mosoly.[6]
Kapu vagyok a teremtés teljes szívéhez, – a Földnek Kapuja, a nagy Beavatás… Aki engem ölel, átadja magát nekem és a Világmindenség foglya tesz.[7]
De – jaj! – tudásom: Jó és Rossz tudása…
A titoktól az Ember megrészegült…
Amikor látta, hogy számára én vagyok a Minden, azt vélte, hogy karjába, zárhat.
Velem együtt lezárt világba akart becsukódni, kettesben. S azt hitte, hagy kielégítjük egymást, elég leszünk kettesben önmagunknak.
Abban a pillanatban máris égbe foszlottam ujjai között…
S akkor talán úgy tűnhet, hogy én vagyok az Emberiség veszte, – a nagy Kísértés!
Ó, Emberek, miért álltok meg a fáradságos tisztulás munkája közben, amire szépségem akar hívni titeket?
A lényem az, hogy termékeny vagyok, – vagyis a Jövő és az Eszmény felé tartok.
Tehát megfojtotok egy másodperc alatt, amikor meg akartok merevítem és már kész formában birtokolni engem…
Ekkor meg is rontjátok, visszájára fordítjátok természetemet.
Mivel az Élet egyensúlya arra szorít titeket, hogy egyre magasabbra jussatok, ezért, ha Bálvány képemhez ragaszkodtok, azonnal hátrabuktok: anyagivá teszitek önmagatokat, pedig istenekké lehettek velem.
Ha körém zárjátok szárnyatok, az Anyaggal együtt estek vissza; mert az Anyagot az elemi terméketlen és semlegesítő egyesülése visszaveti lefelé.
Csak Anyagot öleltek át. Mert az Anyag csak út, irány valahová, – a szellem arca – a fonákjára fordítottan.
S bukásotok őrült sebesre gyorsul, egyre vaduló fergeteggé, amint mindjobban növekszik a szakadék – valódi vágyatok és az egyre ocsmányabb formái között, ahová tovább hajszoltok engem.
S erőlködéstek végén: a por. Csak hamut öleltek át.
Emberek, minél inkább a gyönyör útján kerestek engem, annál inkább távolodtok el igazi Valómtól…
Bizony a test ficánkol és becsap titeket, mint a Rossz mágneskarja – köztetek és az alsórendű sokféle között (ami az Isten képe, visszájára fordítottan), a test csak tetszetős fonákom: taszító örvény felett lebeg, vagyis a romlás határtalan mélységű bugyra.
Az Ember sokáig nem tudta: féljen vagy imádjon engem, mert képtelen volt látni: melyik a délibáb és mi az igazság.
Szépségemért és erős karomért szeretett. De félt a számára idegen hatalmam miatt, és azért is, mert nem tudta megfejteni szédült örvényeimet.
Ereje voltam – és Törékeny Gyöngesége, – Reménye és Próbatétele. Miattam vált külön a jók és a gonoszak csoportja.
Lehet, hogy az Ember végleg gonosszá tett volna engem, ha nem jött volna Krisztus.[8]