„Gondolatok nagycsütörtökre
Egész életünkben…
Nagycsütörtök van. Titokzatos este. Amely más, mint a többi. Az emlékezés estéje. A Pászka-vacsora napja. Emlékezete ez a vacsora a szabadulásnak, a szabadításnak. Az Isten nagy tetteire való emlékezés ünnepi, megrendítően szép alkalma. Az egyiptomi fogságból való kiszabadulásnak, a Vörös tengeren való átvonulásnak, az Ígéret földjére való bevezetésnek emlékezete.
Jézus együtt van az apostolokkal. Azokkal, akiket nevükön szólított, meghívott, akikkel együtt járt a Galileai tó partján, akik tanúi voltak betegek gyógyításának, akik hallották az emberek csodálkozó felkiáltásait: Mindent jól tesz. A vakoknak megnyitja a szemét, a süketeknek visszaadja a hallást, a némáknak a beszédet.
Jézus, a szabadító emlékezik ezen a vacsorán tanítványaival együtt az Isten csodálatos tetteiről. Arról, hogy az Úr az, aki kivezet a fogságból, ő az, aki átvezet a tengeren, átvezet a pusztai vándorlás labirintusán, és az Úr az, aki bevezet az életre. Csehov egyik elbeszélése egy diákról, egy teológus fiúról szól. Hideg van, hazafelé igyekszik. Útja az »özvegyek földje« mellett visz el, két özvegy¬asszony, anya és leánya lakik ott. Tűz ég a földön a sötétben, odamegy, beszédbe elegyedik velük. »Pontosan ilyen hideg éjszakán melegedett tűz mellett Péter apostol – mondotta a diák… Ugye, ismered a négy evangélistát? – kérdi az idősebbtől. Igen…
Ha még emlékszel, az utolsó. vacsorán Péter ezt mondta Jézusnak: Én kész vagyok mind tömlöcre, mind. halálra menni… S az Úr erre így szólt: Bizony mondom neked, Péter, ma nem szól addig a kakas, míg te háromszor meg nem tagadod, hogy ismersz engem…« És elmondja az egész éjszaka történetét. Az olajfák kertjét – az apostolok alusznak; a tagadást a főpap udvarában… »És Péter, messziről nézve Jézust, visszaemlékezett szavaira, melyeket neki mondott a vacsorán… Emlékezett, felocsúdott, és kiment az udvarbél és keserves sírásra fakadt. Az evangéliumban írva van. Úgy el tudom képzelni: csöndes-csöndes, sötét-sötét a kert, és a csöndben alig hallható az ő elfojtott sírása…
A diák felsóhajtott, – eltűnődött. Az asszony még mindig mosolyogva hirtelen felzokogott, nagy cseppekben bőségesen omlott a könnye arcára, és eltakarta arcát a tűz elől, mintha szégyellné könnyeit. A másik asszony pedig mozdulatlanul bámult a diákra, elvörösödött, arckifejezése feszült és súlyos lett., – mint aki nagy erővel fojtja el fájdalmát… A diák az asszonyra gondolt: az ő sírása arra vall, hogy mindaz, ami azon a napon Péterrel történt, valami titokzatos vonatkozásban van vele. Ami sok-sok évszázaddal ezelőtt történt, annak köze van a jelen korhoz, mind a két asszonyhoz, sőt ebben az eldugott faluban mindenkihez, még őhozzá magához is. Az öregasszony biztosan nem azért fakadt sírva, mert ő megindítóan tud mesélni, hanem azért, mert Péter közel áll a szívéhez, és egész lényét áthatja az, ami Péter lelkében végbement… És a diák rádöbbent: a múltat egymáshoz folyó események szakadatlan láncolata kapcsolja a jelenhez. És úgy tetszett neki, hogy ő most meglátta ennek a láncnak mindkét végét. Megérintette az egyiket, – mire a másik vége is megrezzent…«
Vajon nem éppen ezért olyan sajátosan feszült-ünnepélyes ez az este? Mert ami évszázadokkal ezelőtt történt, annak köze van hozzánk is. Mert oly sokszor mi sem mertük vállalni, hogy igenis őhozzá tartozunk.
Együtt vannak az apostolok abban a bizonyos emeleti teremben, és ahogyan emberemlékezet óta tették ezen a napon, ugyanúgy teszik ők is, úgy, ahogyan az ősök által áthagyományozott szokások megkívánják ezen az estén.
De van valami egészen más ebben az ünneplésben. Más, mint bármelyik pászka vacsorán, amit a hívő emlékezés szerint elfogyasztanak ott, akkor Jeruzsálemben a családok.