A kegyelem aztán megszabadít bennünket az „id” zsarnoki uralmától, segít, hogy az igazi énünket – amit Freud egónak nevez – kialakíthassuk, és így megtaláljuk igazi személyazonosságunkat, a nekünk illő és ránk szabott boldogságban.
A hit általi fölszabadulásban igaz Szuperegónk maga az Isten lesz. „Legyetek tökéletesek, mint ahogy mennyei Atyátok tökéletes” – mondja Krisztus. Meglepő módon Freud a hitet minden vallással együtt csak önámításnak, illúziónak ítéli, amelynek tudományos világunkban nincsen helye[3]. Meglepő ez az álláspont, de talán jobban érthetővé válik, ha meggondoljuk, hogy Freud praxisa főleg neurotikus betegekre terjedt, és sajátos logikával ő aztán minden hívő embert neurotikus betegnek tartott. Figyelmen kívül hagyta azt a tényt, hogy a hit a szeretet és remény erényeivel együtt annyi embernek az életét tette elviselhetővé, sőt dinamikus alkotásra késztette, vagy éppen ragyogóan boldoggá tett. Ha egy pszichológus ezeket a tényeket figyelmen kívül hagyja, nehezen kerülheti el, hogy saját előítéletének áldozatává ne essék. A Végtelen Lét és Jó a hit által fölszabadít az „id” zsarnokságától, mint az izraelitákat fölszabadította nemcsak a szolgai lemondás, hanem a konyha élvezeteinek (az egyiptomi hagymás, húsos fazék) és a pénz aranyborjújának zsarnoksága alól is.
Mindez lehetetlen volna, ha a hitből fakadó Libertas nem tenne bennünket Isten terveinek munkatársaivá. Mert ha igaz, hogy nincs szeretet anélkül, hogy ne ismernők szeretetünk tárgyát, az is igaz, hogy mindig jobban szerethetünk, mint amennyire ismerjük azt, akit szeretünk. Ez a „nagyobb” szeretet a hitből fakad, és Istenre irányul.
Továbbá a szeretet nemcsak annyit jelent, mint birtokba venni a szeretett lényt, hanem önmagunkat is a szeretett lénynek adni. Így a szeretet egyesülésre vezet, mint azt már Platón vallotta[4]. Amikor pedig Istent vesszük birtokunkba, és ugyanakkor önmagunkat adjuk át neki akkor a véges teremtmény valamiképpen a Végtelen Teremtő nívójára emelkedik. Értelmünk, akaratunk, szeretetünk így Istenben találja kielégülését, boldogságát.
A kegyelem adta szabadság, a Libertas tehát a választási szabadságot meghaladó erő bennünk, amely képessé tesz, hogy mindig a jót válasszuk, amely létünk teljes kifejlődéséhez vezet, amit boldogságnak hívunk. Eredete, valamint célja is abban található, akinek neve „Az, aki van, vagyis maga a Végtelen Lét.
Összefoglalva tehát a választási szabadság és az erkölcsi szabadság közti különbséget és összefüggést:
Természetünk velünk született szabadsága képessé tesz, hogy a jó és rossz között válasszunk, amíg a hitben biztosított Libertas képessé tesz bennünket, hogy mindig a boldogságra vezető jót válasszuk.
A választási szabadság önmagában hordja megsemmisülésének csíráját, míg a hitből fakadó Libertas az állandó jó választása következtében csak mindig erősödik.
A kettő úgy viszonylik egymáshoz, mint a merő teremtett természet és a megváltĺs ajándéka, a kegyelem.
Végül a választási szabadság önmagára hagyva előbb-utóbb a rossz rabszolgaságába süllyed. De ha a kegyelmi szabadság hatja át, akkor csalatkozhatatlanul a boldogságra, vagyis személyiségünk teljes megvalósulására vezet, és ezzel Istenhez. Megint Babits szavaival élve:„Vezessen Hozzád a szabadság!”
így kérem olykor aki vár,
mert nem annak kell az imádság,
ki Istent megtalálta már.