Miképp kell szolgálja a békét egy „egyház”, amelyik maga is tele van neurózisokkal? Itt van a bűnkomplexum: hogyan békülök ki bűneimmel végtelenül megbántott Istennel? Itt van az alacsonyabbrendűségi komplexum: te bűnös, tévelygő ember, az igazságot csak engedelmességed és alázatod révén találhatod meg, a tévedhetetlen, isteni Tanítóhivatal, vagy a bibliai betűszerinti hűség tévedhetetlensége segítségével. Vagy az apakomplexum: mit mond a pápa? Vagy az anyakomplexum: milyen alázatos a Madonna? Az ödipuszkomplexum: hányszor vétkeztél gondolatban, szóban és cselekedetben, magadban vagy mással…?
Ezek a neurotikus jelenségek önmaguk körül köröznek. Nemcsak gyógyíthatatlanok, hanem komolyan véve azokat, már magát a betegséget jelentik Eredetük azonban messze mélyebben fekszik, közvetlenül az első lépcsővel állnak összefüggésben: azzal, hogy elveszett a költői nyelv a vallás térségéből.
Most 100 éve annak, hogy az ateista Sigmund Freud felismerte, hogy az olyan emberek, akik nem tanulják meg, hogy hallgassanak álmaik költészetére, nem képesek eljutni tudatalattijuk legnagyobb részéhez, és különféle elfojtásaik következtében szükségképp megbetegszenek. A psziché képeit kellő érzékenységgel tekintetbe venni, nem cenzúrázni, hanem elfogadni – e két dolog, mint alapmagatartás, volna képes gyógyítani az embereket.
Béke, így nevezik azt, ami elkezdődne az egyes ember lelkében. De hogyan jusson el békére önmagával akár egyetlen ember is, vagy legyen megelégedett, ha lelkének jelentős részei módszeresen el vannak idegenítve. Lukács elbeszélése szerint (8,2) Jézus a Magdalai Máriából hét gonosz lelket űzött ki. Mi zajlik egy emberben, akinek énje gyenge a kívülről érkező ellentmondások saját felelőssége talaján történő feldolgozásához, akinek személyisége egymásnak ellentmondó szabályzó mechanizmusok kötegére esik szét? Miképp hatott Jézus asszony lelkére, amivel lehetővé tette, hogy oldalán visszanyerje saját életét? És miféle „lelkigondozást” kellene kitanulni, hogy akár csak valamit is meg lehetne tenni abból, ami megfelelne a mintakép Jézusnak? Ezek volnának a kérdések, amelyeket az „egyháznak” fel kellene tennie.
Jól jegyezzük meg: Jézus számára a betegek gyógyítása soha nem volt működésmódjának olyan peremjelensége, amelyről lemondott volna „Menjetek, gyógyítsátok a betegeket, űzzétek ki a tisztátalan lelkeket…” (Mt 10,1) – kifejezetten ezzel bízta meg tanítványait, amikor elküldte őket, hogy hirdessék „Isten Országának” elközeledtét. Költészet és terápia, látomás és megértés, álom és el nem ítélő odafordulás – a nyitott ég és a szív tágassága magától értetődő egységet alkottak számára, így ha megérintette bőrét egy „leprásnak”, gyengédségével meggyógyította őt, és ha megsimogatta egy vaknak a szemét, eltűnt a kilátástalanság, és fény oldotta fel annak lelki sötétségét. Ha egy néma ajkát, vagy egy megsüketültnek fülét simogatta meg, képes volt ajándékát saját újra megtalált nyelvükké tenni.
Mindezek a történetek az Újszövetségben azért váltak lehetségessé, mert létezik az emberi ínség tudomásulvételének költői formája, ha már nem is a názáreti Jézus életéről írt költeményekből származnak. Ezek képi bevezetések az átélt emberiességhez, álomösvények az ember felszabadításához és meggyógyításához annak lelki félelméből és szétszakításából. Ezek pszichoszomatikus szimbolikából élnek.
A Tiberisz melletti „egyház” számára Jézus üzenetének ez a „kősótömbje” félreismerhetetlenül a történelmi „csodák”, szentségi „üdvözítő kegyelmek” és metafizikus abszurd mocsarává alakult át. De nemcsak az, hogy erkölcsi szigorral az emberi lélek nagy részeit ördögivé tették, hanem a 2000. év környezetében isteni igazságként fáradhatatlanul hirdetik a hitet az ördögök létében. Az ördögűzés külön rituáléját írták elő kötelezőként az új kiadásban. II. János Pál kihirdette, miben látja a „tudás és hit” egységét, az ördög volt az, aki a halált a világba hozta, ami a teremtéskor Istennek nem állt szándékában… Ehhez azt kell mondani: Ha Jézus jóságával „démonokat” űzött ki – akkor azokat egyesek újra bevezetik. Emberek az ördög markában, a Sátán bűne által fizikailag tönkretett természeti rend, isteni megbízatásból végzett exorcizmusok (ördögűzések) – ami pusztán szimbólumként még talán tartalmat és értelmet jelent, ostobasággá és értelmetlenséggé válik. Az ilyen beállítottság nem csak azt jelenti, hogy a 20 század végén még mindig vonakodnak a pszichológia és biológia szellemi értelmezésétől. Ez mindenekelőtt azt jelenti, hogy a tudat elidegenedett állapotát összecserélik a „hittel”; azt jelenti, hogy 150 évvel Ludwig Feuerbach után a 19. század valláskritikájának annak központi kérdésében utólag adnak.
És az értelem teljes kiüresítését jelenti, a vallásos tartalmakat kifejező szimbólumok értékfosztását a mágiáig terjedően.
Például a „lakoma”, vagy az „eucharisztia ünneplése”. Amikor Jézus embereket hívott asztalához, akkor ez az egy asztal maga volt a tudatos botrány, mert Ő mindnyájukra gondolt, és éppen rájuk: a koldusokra, a kurvákra, a vámosokra, a törvényről mit sem tudó „vidéki népre”… A mindenki összetartozásának ebből a jeléből a római egyház képes volt a véget nem érő szakadás viszály- almáját létrehozni. A szakadás végighúzódik minden vegyes felekezetű családon, minden vegyes egyházi összejövetelen, minden egyes személy lelkén, és mindenki láthatja, minek kell történnie. Csak az közelíthet az „Úr asztalához”, aki minden szempontból a római rendelkezések hitre és erkölcsre vonatkozó rendelkezéseivel összhangban van, elismeri a római pápát, aki ma a szenteli a püspököket, akik megint maguk szentelik a papokat, s így egyedül ők rendelkeznek a bor és kenyér színeinek átváltoztatási teljhatalmával”…
Bizonyos, hogy Jézus üzenetének „hóolvadása” kilépteti medrükből a gátak közé szorított és bebetonozott folyókat, de a partok mentén csak e második lépcső erejében virágzik ki gazdagon az új élet.
Van 1 % – od ?
Ajánld fel !
Ha nekünk, akkor ezt írd rá
Mint a többi ember Alapítvány – 18711516 1 13 – 1% nál