Nem mehetünk azon tény mellet, hogy a szenvedés, a halál az ember akaratán kívül létezik és ez olyan kérdéseket vet fel, amelyekre a tudomány eddig még nem tudott válaszolni. – A vallás kísérletet tesz arra, hogy az élet és a halál tényével szembenézzen.
Az emberiség lelki fejlődésének eddig két nagy hulláma volt:
1/ Az első a civilizáció hajnalán jött és a civilizáció kialakulása lett az eredmény.
2/ A második a „fejlettebb vallások” és a filozófiák kialakulásakor jelentkezett a Kr.e. 8. sz.-tól a Kr. utáni 7. sz.-ig (ebben a korban élt Buddha, Lao-Ce, Konfuce, Zarathustra, Ps. Izajás, Jézus Krisztus és Mohamed). Mit tanítanak a fejlettebb vallások? Azt, hogy a szenvedés elutasítása és ennek a hatalom által történő legyőzése helyett el kell vállalnunk úgy, hogy szeretet ébredjen bennünk embertársaink iránt. e vallások tehát először villantják fel az igazi istenarcot. És hogy viszonyult az emberiség ezekhez a tanításokhoz? Tudjuk, hogy nem túl kedvezően. Toynbee azt mondja, hogy az emberi természet ki van billentve az egyensúlyból: az ember ugyanis szellemi létező, ugyanakkor sokkal jobban tud bánni a természettel, mint saját magával. Ezt nevezi Toynbee „morális résnek”: az ember nem nőtt fel lelkileg ahhoz, hogy a kezében lévő anyagi hatalommal bánni tudjon. (atomháború veszélye, globális pusztulás). Az ember erőfeszítéseinek tehát arra kell irányulnia, hogy megtanuljon magával bánni. A morális rést minden nagy vallási zseni felismerte és ennek megszüntetése volt legfőbb célja. Toynbee tehát úgy gondolja, hogy legfontosabb a lemaradás behozása. A módszert, az utat is világosan látja: az emberiségnek követnie kell a magasabb vallások tanítását ahelyett, hogy a tudomány szekerét tolja. A tudomány és a technika ugyanis nem helyettesítheti a vallást. A tudomány pontos válaszokat tud adni viszonylag jelentéktelen kérdésekre – míg a vallás válaszai kevésbé körülhatároltak, azonban az ember legalapvetőbb kérdéseire adnak választ. Amíg nem volt tudományos kérdésfeltevés, a vallás adott választ a „tudományos” kérdésekre is. A tudomány előrehaladtával azonban a vallás válaszait a tudomány exakt ismeretei helyettesítik. A vallási intézmények sokszor fenn akarják tartani a vallás válaszainak érvényességét a tudomány területén is és ezzel veszélyeztetik a vallások tekintélyét. – Pedig a tudomány nem ásta alá a vallások alapjait, csak a maga nyelvén fogalmazta meg az ugyanolyan értékű vagy sokszor még kevésbé kielégítő válaszokat. Láthatjuk, hogy a tudomány meglehetősen nagy sikereket ér el az élettelen létezők megismerésében, kevésbé sikeres a szerves létezők világának vizsgálatában; még kevesebb az eredmény az embertani tudományokban, és a mai napig nem sok jel mutat arra, hogy az ember létezésének, alapkérdéseiben tudna valamit is mondani. Az esetenként adott részleges válaszai helyett jobban tenné, ha hallgatna (hiszen pl. a biológiai élet meghosszabbításának lehetősége a túlnépesedés mellett a terméketlen öregkor meghosszabbodásával fenyeget).
Toynbee szerint a tudomány és technika a hatalom és a gazdagság bázisa, azonban ezek mind értelmetlenek a halál tükrében. Egy vallás igazi próbája az, hogy mit tud mondani a halálról és képese-e az embert segíteni abban, hogy szembenézzen vele. A technika által biztosított kényelem eltereli a figyelmet a halálról.
Toynbee az emberi természet szellemi jellegéből következtet Isten létezésére (Spritual Presence Behind the Universe – továbbiakban: SPBU – „a világegyetemben meglevő szellemi jelenlét”). A legtöbb ember ugyanis különböző helyeken és időkben ugyanazt a következtetést vonta le, habár e végső valóságot különböző nevekkel illették: Brahma, Nirvána, Jahve, Isten, stb. A szerző szerint ez az „SPBU” egyszerű, nem összetett; szellemi valóság; nem mindenható. Toynbee nem tudja bizonyítani a létezését, és azt sem tudja, hogy ő teremtette-e a világot, azonban az emberről azt tudja, hogy az SPBU-ból „szakadt ki” és a halál után újra „abszorbeálódik” benne. Az SPBU tart igényt elsősorban az ember szeretetére és amennyire képesek vagyunk szeretni őt, útmutatást is ad a szeretet hogyanjára vonatkozóan. Mivel valami nem emberit nehéz szeretni azzal a szeretettel, amelyet embertársaink iránt érzünk, minden vallás megszemélyesíti az Istent. Ilyen „megszemélyesítésnek” tartja Jézust is. Az időleges személyes létezés az ember számára lehetővé teszi személyiségünk kiteljesedését, de ennek csak addig van értelme, míg valami haszna van más ember számára.
Toynbee ragaszkodik ahhoz, hogy ezt maga ítélje meg és így jogot formál az öngyilkosságra. Az ember végső célja a, hogy cselekvései által egyre szorosabb kapcsolatba kerüljön az SPBU-val, (az Isten szerint kell élni!) s hogy harmóniába kerülve vele közösség jöjjön létre közöttük. Az embernek azért kel ismereteket szereznie, hogy cselekvését optimálisan irányíthassa. Azonban itt nem a számítógépes folyamatirányítás csodáira gondol a szerző. Saját példáját említi: „Miért lettem éppen történész?” – teszi fel a kérdést. „For fun” (csak) – így a válasz. csak azért mert őt a történelem tanulmányozása viszi közelebb az SPBU-hoz. Pedig ez a válasz gonosz eretnekségnek minősül ma, amikor az elméleti kutatásokat is úgy tervezik, (!), hogy azok alkalmazása révén nagyobb gazdagsághoz és hatalomhoz jussanak. Helyeslik és támogatják a tudományt, ha az a gazdasági potenciált növeli, de ha az ember szellemiségére, lelkiségére irányul… – Toynbee számára a történelem tanulmányozása értelmetlen, ha annak nincs vallási jelentősége és célja.
Az erkölcsről, mint cselekedeteink foglalatáról a vallás összefüggéseiben a szerző a következőket mondja: Olyan viselkedési norma, amelyet az embertől megkövetelünk az embertársaival való kapcsolataiban. A helyes vonatkozás az, amikor az egyéb létezők felé az ember legyőzi önközpontúságát – ez a vallás alapkövetelménye is. Mivel az embertársainkkal több a kapcsolatunk, mint az SPBU-val, az erkölcs közvetlenebb és állandóbb parancsolatokkal bír, mint a vallás. E kettő azonban nem ellenkezik, sőt az egyik nélkül a másik el sem képzelhető. (mindkettő önmegtagadást, önátadást, esetleg önfeláldozást kíván).
A modern tudomány és technika a fejlettebb vallások dogmáinak tönkretételével vákuumot hozott létre. Ezt az űrt most fejlettebb vallások töltik be – ami visszaesést jelent „Fejlettebb vallásnak” Toynbee az olyan vallásokat nevezi, amelyek az embert az SPBU-val közvetlen kapcsolatba hozzák; az alacsonyabb rendű vallásnak valamilyen külső elem (ember alatti természet, pl. természetimádás, kollektív emberi hatalom, államok, szervezetek stb.) beiktatásával valósítják meg a kapcsolatot.
A fejlettebb vallások – jutaizmus, zoroasztrizmus, buddhizmus, hinduizmus, kereszténység, iszlám – a már említett, Jézus körüli korszakban jött létre. E vallások költői és mitológia nyelven fogalmazódtak meg egy adott kor adott szituációjában, és ezért nem mindenki számára érthetők. Másrészről idők folyamán sok olyan sallang rakódott rájuk, amelyekhez rövidlátó követőik ragaszkodnak. Ennek ellenére a fejlettebb vallások állandó igazságokat és cselekvési normákat hordoznak, mindegyik megköveteli a szeretetnek való önátadást, és ehhez gyakorlati útmutatást is ad. Minden kornak újra kell fogalmaznia ezek lényegét. Toynbee nem állítja, hogy minden fejlettebb vallás lényegileg azonos, csak azt mondja, hogy etikai előírásaikban sok a hasonlóság. Az egyes vallásokban megfogalmazott istenképek nem ellentmondóak, hanem egymást kiegészítőek, és mivel az emberi természet változatos, mindenkinek más-más kép mond valamit. Toynbee látja az ebből fakadó ellentéteket és azt mondja, hogy türelemmel kell lennünk, amíg az újrafogalmazás során el nem tűnnek az ellentétek.
Az alacsonyabb vallásokról szólva Toynbee abból indul ki, hogy az emberi és az ember alatti világ az SPBU-val azonos kapcsolatban áll. A létezés értékét mindkettő számára az adja meg, hogy harmóniába jut – az SPBU-val. Az ember alatti létezők ezt öntudatlanul, belső ösztönből teszik, az ember azonban tudatosan és szabadon próbálja ezeket elérni. Az alacsonyabb vallás első formája a természetimádás, ami tulajdonképpen a természetfölötti megragadását célozza meg a természeten keresztül. Ma a világ legnagyobb részén a természetimádást kiszorította valamelyik magasabb vallás vagy a kollektív emberi hatalom imádata. Ez utóbbi csökkenti az ember tiszteletét a természet iránt, mert hamisan isteníti meg az embert. Az emberi hatalom imádata is biztosítja az önközpontúság felszámolását, de az embert egy nagyobb közösség érdekkörében tartja fogva, így ez tulajdonképpen bálványimádás, rossz formája a vallásnak és visszafelé lépés. Itt az emberi közösség látszólag Istenné válik és az alávetetteket („hívőket”) helytelen magatartásra veheti rá (pl. háború). Az emberi közösséget sohasem szabad imádni, mert egyik konkrét közösség örök. Az államot ugyanúgy nem lehet isteníteni, mint pl. egy hidat, az áramszolgáltatást vagy a vízvezetéket – mert az is a közösséget szolgáló dolog. Toynbee úgy gondolja, hogy a nacionalizmust csak névvallást, akár nem, bőrünk alatt igazából nacionalisták vagyunk. Az a társadalom azonban, amelyen a nacionalizmus halálos sebet ütött, felbomlik. Korunkban a nacionalista törekvéssel ellentétes a műszaki haladás már-már egész világot átfogó egységesítő törekvése. Toynbee reméli, hogy az utóbbi felül fog kerekedni és az egységes világ összefogása lesz a szegények egységes elnyomása érdekében.