Az időnek tehát nincs lakása. A tárgyakban vonja meg magát. Semmiképp se másként, mint a kukac a cseresznyében, a szú a szemöldökfában. Azaz nem mint lakó, hanem mint élősdi.
Helyesbítünk. Idő önmagában nincs is; sose volt. Így sose lesz. Az idő a tárgyak betegsége. Róluk harapódzott át reánk élőkre. Minden ragály a frissen megfertőzöttek közt pusztít leghevenyebben. Van vajon remény, hogy valamikor (mint valaha rég) ellenállóbbak leszünk a fertőzéssel szemben? A különbség a tárgyak és az élők között: másképp védekeznek a rontás ellen.
A világűr csendjében – a teremtés elmebajos szótlanságában – mi emberek is csak ilyenféle időmérők: idő-ellenállók vagyunk, máris dicsérendő tartóssággal a túró és a piramisok között. Ez nem csüggesztő; bátorító. Hozzásegít annak a magányossági érzésnek a leküzdéséhez, ami az emberiségre szakadt – eddig föl nem mért pusztítást okozva – és szakad szünetlenül, hol hetes eső, hol világvégkezdő hegyomlás sötét óráit idézve tudatunkba mindazóta, amióta egy gyermeki hiedelem végleg eltűnt a képzelet zsinórpadlásán. Hogy mindezeket a rugókat valami atyai kéz húzza föl.
Atyánk nincs, ám testvérünk – velünk egysorsú – az rengeteg. Csak meg kell találnunk, ami rokonít. De önzetlenebbül, tágabban! Új helyezkedést kell keresnünk, új családkört? Nem; csak föl kell, el kell ismernünk újból régi jó rokonainkat, akiket hajdan letagadtunk holmi Zeuszok felé ácsingózva. Holott ők még a legjobb társaság számunkra ebben a hideg semmiben, ami az idő s ami – most már látjuk – mégis a legvalóságosabb haza. A legközösebb! Több benne a tanácsadónk, a kalauzunk, mint sejtettük valaha, annak a régi hiedelemnek a gőgjében. A világ testvéribb – népesebb –, mint föltételeztük. Hisz a szívünkben sem az idő jár. Hanem csak egy betegség. A ketyegő halál
Ha a lélek főtulajdonsága, hogy örökidejűségre áhít mindennek, ami érzékelteti ezt az örök időt, köze van a lélekhez, ez csak természetes. Innen tekintve vajon ki győzi inkább az időt: Caligula-e, vagy a lova, vagy a tíz csöbör méreg, amit áldozataival az igényes császár megitatott, vagy éppenséggel áldozatai? Ennek akarata, annak okozója, amannak ereje az áldozatoknak rettegése volt.
Azzal jár, azaz hozzá tartozik, és attól jár, vagyis annak erejével mozog: a kettő közt a különbség nem csak a szótárban – minden nyelv szótárában – árnyalati. Valóságosan is. A vaj attól jár és azzal jár, sőt azzal jár le, hogy avasodik, az arc, hogy ráncosodik, a költészet, hogy ünnepi lesz, a szerelem, hogy beteljesedik s hálából el akar múlni.
A dobozban szikkadó cipőkrém épp oly viszonyban van a halhatatlansággal, mint a sarkcsillag. Más-más grádicson? Épp csak ebben – a dolgok, a tárgyak, a jelenségek viszonyában – kell rendet teremtenünk, s máris kezd alakulni egy új harmónia.
Rendet teremteni? Meglátni először is a rendet!