Emlékek bilincsét hordom
létemen, retinám lombjain
elveszett életek sajgó hiánya
bontott rügyet. Lélektűz lobog
könnyeim hulló nincs-rongyain,
kelyhébe zárt a fájdalom virága.
Sorsom szilánkjaiban őrzöm
mosolyod édesanyám, szíved
minden apró rezdülése itt lüktet
még bennem. Korhadó hit rönköm
gyökereit holnappal hímzed
ma is, ha erőm ingoványba süpped
a percek súlyától. Sejtjeim pecsétje
a gyász, űr hasított gondolatok
üvöltő nyomora láncol magányba,
amikor a múlt bölcsőjének csendjében
elmémben ringatva téged, olvasok
az évek lapjairól. Hantjába
aszal a távoli idők maró íze,
jelenem partjain tajtékba izzik
az elmúlás, s szirtjeire sodor.
A napok illúzió vakolt színe
is csak kárhozat, hisz velőmbe sikít
a megtagadhatatlan valóság-pokol.