Az események megértéséhez legalább vázlatszerűen ismertetnem kell a történelmi eseményeket. Ez az év, 1944 Magyarország számára tragikus eseményeket hozott. Március 19-én Magyarországot megszállták a németek, ezt gyorsan megtehették, hiszen Ausztria bekebelezésével Németország határos volt Magyarországgal. A németek március 27-én Kolozsvárra is bevonultak, a Gestapo felállította székhelyét, összegyűjtötték a zsidókat és megindultak a deportálások.
Márton Áron 1944. május 18-án Gyulafehérvárról Kolozsvárra érkezett, kilenc papot szentelt. Látva a helyzet alakulását, azonnal az üldözöttek védelmére kelt. Ekkor mondta el híres beszédét a zsidók védelmében, sőt írásban fordult a politikai és katonai vezetőkhöz, felszólítva őket, hogy akadályozzák meg a deportálásokat, ezt a cselekedetet nem lehet összeegyeztetni a keresztény lelkiismerettel. Ebből a beszédből idézni is szeretnék, mert példáját adja annak, hogy az igazságért minden körülmény között ki kell állni. „A felebaráti szeretet parancsának nyílt vállalása és érvényesítése ma inkább kötelességünk, mint nyugalmas időkben… Aki felebarátja ellen vét, veszélyezteti a kereszténység kétezer évi munkájának nagy eredményét, az emberek testvériségének gondolatát…Kedves Fiaim! Két hónappal ezelőtt, mikor a szerpapságot adtam föl nektek, azt mondtam: lehet, hogy a vértanúságra avatlak föl titeket. S ezt megismétlem most is: lehet, hogy üldöztetéseket kell elszenvednetek, lehet, hogy gúnyolni fognak és sárral dobálni, lehet, hogy hála és elismerés helyett hálátlanság lesz a fizetségtek. De a szent hivatalunkkal járó kötelességek teljesítésétől nem riaszthat vissza sem a börtön, sem emberi tekintetek. Az igazság védelmében és a szeretet szolgálatában az üldöztetés és a börtön nem szégyen, hanem dicsőség.”
Teológiai tanulmányaimat ebben az időben Erdélyben, Kolozsváron folytatattam. A második bécsi döntés (1940. augusztus 30.) után ugyanis a gyulafehérvári teológia Kolozsvárra költözött. Ennek oka, hogy hallgatóinak nagy része a Székelyföldről származott, amely visszakerült Magyarországhoz, míg Gyulafehérvár Románia része maradt. 1944-ben azonban a front közeledett Kolozsvárhoz, a tanulmányokat lehetetlen volt folytatni, lőni kezdték a várost. Ezért a teológia 1944. október 8-án az utolsó vonattal Zircre menekült. Azért éppen Zircre, mert a Kolozsvárt székelő Sándor Imre püspöki helynök, aki Márton Áront helyettesítette Erdélynek ebben a részében, osztálytársa volt Endrédi Vendelnek, a zirci főapátnak, ismeretségük alapján tőle kért segítséget. Zircen felvettek a főiskolára, néhány kolozsvári tanárunk is elkísért, Szentiványi Róbert, Erőss Alfréd, későbbi titokban felszentelt püspök, papköltő, és Szakács Anti bácsi, aki a magyar nyelvet tanította. A többi tárgyat a ciszterci atyák tartották.
Azonban a harcok új állomáshelyünk felé is közeledtek. Megijedtünk, mi lesz, ha elvisznek, vagy nem tudjuk folytatni, nem gyakorolhatjuk hivatásunkat, még suszterinasok sem lehetünk. Sem subdiaconatusunk, sem diaconatusunk, sem presbiteratusunk nem volt. Akkor Szentiványi professzornak eszébe jut, hogy az ő kebelbarátja Serédi Jusztinián bíboros, akivel Rómában 1917-ben – akkor is háború volt – együtt készítették az egyházjog alapját, a Codex Juris Canonicit. Ír neki, hogy mi a helyzet, intézkedjen, adja meg a joghatóságot, hogy minket felszenteljenek pappá. Az öregúr, mint jó kánonista, megírja, hogy lásd ezt és ezt a kánont. Nem lehet senkit felszentelni valakinek a nyakára, a tudta nélkül, tehát Márton Áronnak tudnia kell a felszentelésről. Akkor Pannonhalmáról szikratávírón értesítik Rómát, joghatóságot kérnek, hogy Róma értesítse Márton püspök urat. Megadják a joghatóságot s az engedélyt, hogy Mindszenty József felszenteljen. De közben Mindszentyt Veszprémben letartóztatták a nyilasok, bezárták a veszprémi börtönbe. Közben közeledett a front, már Veszprémet is lőtték. Szóval, mintha a mi felszentelésünknek hirtelen minden az útjába állt volna: nyilasok, a front közeledése. Azonban mégis nyílt egy keskeny út, melyen tovább haladhattunk. Az egyik foglár fia ugyanis a zirci teológián tanult, ezért a püspök úrnak megengedték, hogy misézzen a börtönben, valahol biztosítottak a számára egy asztalt. Telefonon értesítenek, és akkor 1944. december 10-én, advent második vasárnapján, reggel fél hatkor elindultunk, huszonhat kilométert gyalogoltunk Veszprémig. Közben szembetalálkoztunk azokkal, akik a front felől jöttek, vagy inkább menekültek. Megkérdezték, hogy bevetésre megyünk-e, hát igen, hitünk bevetésére indultunk. 11 órára megérkeztünk a papszentelés színhelyére, a veszprémi börtönbe. Két emeletet mentünk lefelé, a püspök úr várt, megfogta a vállkendőt, levette, elmondta az imát, egymás után ránk tette. Egy vállkendő volt, az övé, és egy miseruha, így szenteltek fel minket, mindig a következő kapta meg, a saját kelyhét és misekönyvét adta a kezünkbe. Mikor lefeküdtünk, hogy a mindenszentek litániáját elmondják, nem tudtunk felkelni, felsegítettek. A hosszú gyaloglás után minden erőnk elhagyott, úgyhogy a püspök úr maga hajolt le és emelt fel minket. A végén aztán, ami a legfontosabb, összeteszi a kezét, benne a mienk. Fogadsz engedelmességet nekem és jogutódaimnak? Fogadok. S akkor azt tette hozzá: Nemcsak nekem, hanem Márton püspöknek is. Így fejezte be: Tisztelendő urak! Hatalmas nagy vihar keletkezett a világban. Felkapta a forgószél a fenyőmagokat, és Erdélyből ide, a Balaton környékére hullatta. Ne verjetek gyökeret itt, menjetek haza.
Birtók Ferenc, Oláh Áron, Pál Dénes, Gellért László és jómagam egy szentmisében a subdiaconatust, a diaconatust és az áldozópapságot is megkaptuk. Ilyet nem lehetett hallani, mert legalább két nap különbség kellett volna legyen. Nem lehetett várni, bizonytalan volt, mi történik, a püspök úr attól tartott, hogy tovább viszik, mint ahogy az később be is következett, Sopronkőhidára szállították, a nyilasok a szemébe mondták, hogy főbe lövik, szerencsére erre nem került sor. Ezért ő gondban volt, hogyha csak a subdiaconátust adja fel, s vár másnapig, s őt elviszik, nem folytatódhat a felszentelés, hiszen az püspöki jogkör. Ez a legnagyobb dolog, hogy egy szentmisében mindhárom papi rendet megkaptuk. Itt megjegyzem, hogy sokat imádkoztam, hogy Márton püspök úr szenteljen pappá Tövisen a Hunyadi János templomában, mert hát ott születtem. És hogy felelt az én imádságomra a Jóisten? Egy szentmisében három nagy ajándékot kaptam. Hát nem nagyobb az? Az Úristennek minden kegyelme ránk ragyogott. Papi életemben többször átéltem, hogy ne kérjek semmit a Jóistentől, de fogadjak el mindent, amit ad. Maradjak meg egyszerűségemben, de fogadjam el, amit a Jóistentől kapok, jobban tudja, mire van szükségem. Márton püspököt börtönről börtönre szállították, volt földalatti börtönben is. Bennünket szintén börtönben szenteltek, nem volt-e ez méltóbb, mint egy fényes szertartás?
Azt hallottuk, hogy mikor Mindszentyt a püspöki palotában letartóztatták s vitték lefelé, a kapuban két kispap megvetette a vállát, nem akarták engedni, hogy elvigyék. Akik körülötte voltak, nem hagyták, hogy betuszkolják az autóba, s akkor gyalog vezették őket a tömlecbe, több kispapot is letartóztattak vele együtt. Tényleg vele volt négy kispap, amikor minket felszenteltek. A szertartás után egyik kispap bement a püspökségre, hozott igazolást, a lepecsételt papírt Mindszenty aláírta, így dokumentálták a felszentelésünket.
Mikor végeztünk, hirtelen megéheztünk, egész délelőtt gyalogoltunk, semmit sem ettünk. Gál Sanyi, ő egy évvel lennebb járt, ő kísért minket, hozott élelmet hátizsákban. Aztán délután négy óra felé kaptunk visszavonuló teherautót, felcsimpaszkodtunk, s este 7 órára visszaértünk Zircre. Ujjongva fogadtak, még a vacsoránál ültek, nem számítottak rá, hogy már aznap visszaérünk. Az apát úr magához hívatott, részletesen elmondatta a rendkívüli szentelés történetét. Még akkor fölvetette, hogy a primíciát, az újmisét egyszerre mondjuk el a következő vasárnap. Erőss Alfréd irányításával el is próbáltuk, a nagymisét Gellért Laci énekelte. Primícia-szónoknak dr. Zemplén György cisztercita főiskolai igazgatót kértük fel. Én a Szent József oltárnál miséztem, Dr. Tóth Ev. János S. O. Cist kísért. Az apátsági templomot a háborús körülmények ellenére is teljesen megtöltötték a hívek. Gyönyörű volt a cisztercita növendékek gregorián kórusa, a szentmise változó ás állandó részeit a kórus az ősi cisztercita graduálé szerint énekelte. A baloldali középső kápolna Szent Józsefé, én ott miséztem. A festmény két oldalán Nepomuki Szent János és Szent Antal szobra van. Nepomuki János, a gyóntatók védőszentje, a hidak őre későbbi állomáshelyemre, a borbándi plébániára is elkísért, barokk szobra a templom udvarán található. A gyulafehérvári teológia hallgatóinak több évtizede vagyok a gyóntatója, a püspökségen is elláttam ezt a feladatot.
Az igazgató úr a következő szavakkal indított útra bennünket: „Szüleitek helyett mi kísérünk benneteket az oltárhoz testvéri szeretettel. Csak az oltárig, mert ott már úgyis egyedül vagytok – Krisztussal. Ez felold minden magányosságot. Ide senki sem kísérhet el benneteket, mert a papnak Krisztus mindene. Legyetek Krisztust-hordozó papok, hogy az Isten irgalma szálljon kezeteken, ajkatokon, szíveteken keresztül a világra.”
Tanárunk, Erőss Alfréd a szentelés alkalmából verset írt Mindszenty Józsefnek, melyben saját elhivatottságát is megfogalmazta. Őt a későbbiekben, 1949. február másodikán titokban címzetes püspökké szentelte a nunciatúra régense, Patrick O Hara. A szertartásnál Márton Áron és Ioan Ploscaru püspökök segédkeztek. A mindössze 38 éves pap azonban 1950. július 31-én hirtelen meghalt, az egyházüldözés idején a biztos börtön várt volna rá, hiszen valamennyi püspöktársát letartóztatták. A vers mintha jelképes értelmű lenne: hiszen rövid idő múlva Márton Áront is letartóztatták, majd pedig házi őrizetben folytathatta csak tevékenységét. Jelképes a vers értelme azért is, mert bármilyen körülmények, nehézségek, akadályoztatás között is Krisztus szabadságát éltük, élhettük meg.
Krisztus útnak indult
Öt tanítványom reggel útnak indult.
Az ország útján sárban, verítékben,
szent gondolatban, én is velük léptem,
és csatakosan léptünk be a várba.
A püspök őket börtönében várta.
Öt tanítványom reggel útnak indult.
A börtönben szentelte őket Papnak:
Isten-szabadság kegyelmét vivőknek,
megváltás, – örök élet – hirdetőknek.
Az embereknek rabja most a Püspök…
És szenved, mert a szegényekért küzdött.
A börtönben szentelte őket Papnak.
Ne volt ott alba, csillogás, melegség,
csak áhítat, Szentlélek és karizma.
Sáros a csizma, de a lélek tiszta.
Sötét a börtön, de a nyirkos földön
öt ifjú szívben Isten napja följön,
Hogy millióknak legyen szűz-melegség.
Öt tanítványom friss áldása rajtam.
Derüljön Isten-boldogság csírája.
Hatalmuk minden hatalomnak Királya.
S a jegy, amit beléjük írt a Lélek:
örök, miként a boldogság s az Élet,
melynek áldása mindörökre rajtam.
Öt tanítványom reggel útnak indult…
A keresztútján: tűzben és tövisben.
Most együtt megyünk: Országutunk az Isten,
lelkünk a Lélek és testünk az oltár
bennünk az Ige, buzdít, int és szolgál.
Öt levitában Krisztus útnak indult.