Most visszagondolunk az elmúlt vasárnapok írásaira. Azok az egyházi emberek, akik összeállították, ahhoz igazították ezeket az olvasmányokat, hogy most nyáron érik a gabona, most takarítják be a termést.
Ezért volt négy vasárnappal ezelőtt a magvető példabeszéde. Majd jött a jó magról szóló példabeszéd után a konkoly példabeszéde, a rossz mag, a gonoszság fiai a földön. Aztán jött az a gyönyörű ima, Salamon imája, hogy „Adj nekem bölcs és értő szívet, hogy meg tudjam különböztetni a jót a rossztól!”. Akkor volt az igazgyöngy meg a kincs példabeszéde. Hogy föl tudjam ismerni a nagy kincset, a drágagyöngyöt, Isten országát.
Most meg, ezen a vasárnapon, ennek az egész sorozatnak, a magról szóló sorozatnak az alapvető titkát tárja föl Isten igéje. Egyrészt azt, hogy Isten az, aki ezeken a magvakon keresztül termést akar érlelni, gabonát, de végső fokon kenyeret akar adni gyermekeinek, övéinek, másrészt, hogy Ő maga ez a kenyér.
Az etető Isten, a bennünket szeretetből önmagával etető Istenünk arcvonásai bontakoznak ki ezen a mai vasárnapon előttünk.
Ugye, milyen megindító dolog minden élőnél valahogy a táplálkozás! Olyan intim, meghitt dolog, szinte rejteni akarná az ember. És milyen sokféle módja van a földön az élőknél az evésnek, a táplálék fölvételének!
Az egysejtűeknél, az amőbáknál, hogy körülzárják egész testükkel azt az ennivalót, és magukba veszik. Majd a növényvilágnál, rejtett módon, ahogy fölveszik és maguk is átalakítják azt a fölvett táplálékot magukká, önmagukká. Aztán az állatvilágban: a fiókáikat tápláló fecskék. Az emlősök osztályánál, az önmagukkal, önmagukból táplálékot alakító édesanyák: önmagukkal táplálják a kicsiket.
Milyen megindító minden mozzanat! Azok az éhes kis szájak. Azok a pici kezek, amelyek úgy nyúlnak a táplálék után, és beléjük van adva, ősi ösztönként, hogy megtalálják, hol keressék a táplálékot, az elsőt.
A táplálkozás és a táplálék adása kétféle szeretettel van összekötve. Az egyik a vágyó szeretetet: szeretném, ha enyém lenne a táplálékon keresztül mindaz, ami hiányzik belőlem, az egész világ, maga Isten. A másik pedig – a táplálékot adón keresztül – az adó szeretet: a jóakaró szeretet.
A szeretet titka a táplálkozás. A szellemi lényeknél vagy a félig szellemi, félig testi lényeknél, nálunk a táplálkozás összetett, a szellemünkkel is kell, hogy táplálkozzunk. Ha elöregszik az ember, akkor is vigyázni kell, hogy a szellemünk nyitva legyen, az érdeklődésünk az egész világra nyitva legyen. Különben leszűkül az ember. Az eltorzítja az embert, elszegényíti az embert.
Hogy az angyalok táplálkozása hogyan megy, azt mi nem tudjuk, de azt tudjuk, hogy Istennél, a Szentháromságnál, az Atya kenyere a Fiú, a Fiú kenyere pedig az Atya akarata. A Szentlélek mindkettőjüknek a tápláléka, a szeretettápláléka. A Szentlélek tápláléka pedig együtt az Atya és a Fiú. Így egymásban él Isten három személye és ez a boldogságuk. Személyeknek személy az igazi tápláléka.
Embervilágunkban a másikban nem azt keressük, hogy mit ad, vagy milyen értékes az, hanem hogy mi van mögötte. Őt nézzük. És hogy hogyan adja. És hogy önmagát adja-e azon keresztül.
Mindezeken a tápláló vagy táplálkozási formákon keresztül Isten lénye bontakozik ki előttünk. Végső fokon először a teremtő, a mindent titokzatos módon adó, tápláló Isten, hisz „mink van, amit nem kapunk?” Istenből való a gondolat, Istenből való az ember megvalósítása. Isten tart fönn minket minden pillanatban. Mindenestül. Még a szabad akarati képességünket is.
Milyen szeretet jele ez?
De még nagyobb szeretet jele, hogy Isten gyermeki lényünket hogy adja, és hogy tartja fönn, és hogy mibe került ez Neki. A Megváltó, ahogy táplált minket. „Ez az én Értetek odaadott testem. Értetek ömlő vérem.” Ugye fölismerjük, érezzük, hogy mindennél nagyobb szeretet van e mögött?
A szeretetből minket tápláló Urunk, Istenünk Igéjével is táplál, és Szentlelkével is, aki megtanít minket mindenre, amit az Urunk mond. Isten mindenét odaadja. Saját táplálékát adja nekünk. Igéjét és Szentlelkét.
Milyen jó ezt szemünk előtt tartanunk! Egyrészt, hogy ne bizakodjunk el, hogy nekünk valamink magunktól volna. A mi létünknek egyik leggyakoribb, állandó kísértése ez a hazugság. Az önmagunk valóságán, valahogy fölül akarunk jutni, valahogy el akarunk rugaszkodni a valóságtól, kicsit mindig hazudni akarunk, mintha mi önálló, magunk urai lennénk.
A táplálék először alázatot ad mindnyájunknak. Az kell a táplálkozáshoz: alázat. Kapok. Szükségem van minden sejtemmel arra, hogy etessenek.
Aztán gondolunk arra, hogy nem mindig könnyű a táplálékot megszerezni, előteremteni. Hálásnak kell lennünk mindazok iránt, akik ebben közreműködnek.
Aztán, hogy mink is ne legyünk szűkmarkúak, hogy szívesen adjunk, hogy közreműködjünk, hogy ne zárjuk el magunkat a többiek elől, mert az ellentétben áll a mindnyájunkat etető Istennel. Lám, a szeretet az, amikor magunkból adunk. A végső önmagunkból mindenféle nagyzolás, fölfuvalkodás, fölemelkedés nélkül; alázattal, egyszerűen.
Valamilyen formában nemcsak az édesanyák adnak magukból, mikor a gyermekeiket táplálják, hanem az édesapák is, amikor megszerzik azt a táplálékot. Mindnyájan közreműködünk abban, hogy Isten általunk hasson.
A mi táplálékaink előkészítésében nemcsak a Mennyei Atya örök Igéje van benne. A Boldogságos Szűznek köszönhetjük Urunk Testét, Vérét, így Ő is közreműködik, hogy legyen kenyerünk, édesanyai szeretetével.