Az első ilyen egészen egyetemes és a transzcendenciára utaló emberi tulajdonság a rend igénye. Ez a vonzódás és hajlam abban a bizalomban gyökerezik, hogy végül is „rendben van” minden, hogy a valóság olyan, amilyennek lennie kell. Ez a „rendben van minden” nem ellenőrizhető empirikusan, olyan meggyőződés, amely felülmúlja a mindennapi valóságról szerzett tapasztalatunkat.
Gondoljunk arra, amint az anya megnyugtatja álmából fölriadt gyermekét. Karjába veszi és elcsitítja. Talán lámpát is gyújt, hogy elűzze a bizonytalan félhomályt. Beszél vagy énekel, s e kommunikáció tartalma változatlanul mindig ugyanaz: nem kell félni, minden rendben van, minden jól van E leghétköznapibb tapasztalás mögött felmerül a kérdés: hazudik-e a gyermekét vigasztaló anya? A válasz csak abban az esetben lehet „nem”, ha van valami igazság az emberi egzisztencia transzcendens értelmezésében. Ha a „természetes” az egyetlen valóság, akkor az anya hazudott gyermekének; szeretetből tette s szeretete bizonyos mértékig fedezet is szavaira, de végeredményben nem mondott igazat. Miért? Mert a megnyugtatás túllép a két egyén közvetlen helyzetén és jelenén, s burkoltan magáról a realitásról állít valamit.
A szülő világépítő és védelmező szerepet vállal. Megnyilvánul ez abban, hogy gondoskodik gyermeke megfelelő környezetéről, de így van abban a mélyebb értelemben is, amely a gyermekét nyugtató anya helyzetéből derül ki. A szülők vállalta szerep nemcsak ennek vagy annak a társadalomnak a rendjét képviseli, hanem azt az alapvető rendet, amely értelmessé teszi a bizalmat. Minden jól van, minden rendben van – mondják az anyák gyermekeiknek: nemcsak ez a partikuláris baj, nemcsak ez a fájdalom múlik el. Ez a minden gyermek számára érthető vigasztalás tökéletesen lefordítható általános érvényű kijelentésre: Bízzál a létben. Pontosan ezt tartalmazza az anyai vigasztalás, s ha hihetünk a gyermek-pszichológusoknak, akkor éppen ez az alapvető bizalom a legfontosabb a személy kialakulásában. Vagy másképpen kifejezve: az emberség legbenseje a valóság rendjébe vetett bizalom magtapasztalása és átélése. Illúzió csupán ez a tapasztalat? S hazug, aki képviseli?
Ha a valóság nem haladja meg azt, amit „természetesnek” tartunk és megtapasztalunk, akkor a bizalom illúzió, s e bizalmat megtestesítő szerep hazug. Mert akkor tagadhatatlan, hogy minden nincs rendben, hogy minden nem jó. Ha ezen a világon túl nincs semmi, akkor a végső igazság az, hogy ez a világ megöli az anyát és a gyermekét is, a faj rettenetes bosszút áll az egyéni életen, s a világ a faj életén. Persze ez nem szüntetné meg az anya szeretetét, csak tragikus hősiességgé tenné. A végső igazság mégsem a világosság, hanem a sötétség, mégsem a szeretet, hanem a félelem lenne. A káosz rémképe s nem a rend mindent átjáró biztonsága lenne az emberi egzisztencia legbenső realitása. Mert végül is mindannyian sötétben vagyunk, egyedül vagyunk az éjszakában, amely el akar nyelni. S a fölénk hajló szerető arc és biztató tekintet csak könyörületes illúzió lenne.
Ez a gondolatmenet nem ítéli el az anyát, aki esetleg csak megjátssza vigasztaló szerepét, sem az ateista szülőket, akik életet adnak gyermekeiknek – bár vannak, akik éppen ezért nem vállalnak gyermeket. Inkább azt állítja, hogy a tudatos apaság és anyaság mindig a transzcendencia jelzése. A világot elrendező emberi törekvés arra a transzcendens rendre utal, amelyre az ember biztosan építheti egzisztenciáját és sorsát. Sokféle társadalmi szerep képviseli ezt a rendet, alapvetően azonban a szülői szerep. Mindenegyes szülőnek vállalnia kell azt a szerepet, amely azt mondja, hogy végeredményben minden rendben van ezen a világon. A gondolatot azonban, hogy alapvetően minden rendben van, csak a klasszikus transzcendencia-fogalom kontextusában valósíthatjuk meg, mégpedig csak akkor, ha ez a világ, amelyben születünk, szenvedünk és meghalunk nem az egyetlen vagy nem a teljes valóság, ha ez a világ csak az előszobája annak a világnak, amelyben a szeretetet nem pusztítja el a halál, s ezért a szeretetbe vetett bizalom megfékezi a pusztulás erőit. Így az ember rendező hajlama feltételezi a transzcendens rendet, s minden rendet alkotó emberi gesztus a transzcendencia jele, a túlsó part fénye. A szülői szeretet nem hazug, hanem az emberi egzisztencia végső sorsáról tesz tanúságot. Ebben az esetben a vallás jogosan elemezhető a gyermeki vágyak kivetítéseként (Feuerbach, Freud, Marx), amit kivetítünk, az azonban a végső valóság tükröződése, utánzása, megfelelője. A vallás nemcsak az emberi rend kivetítése, hanem az emberi rend legvégső jogos igazolása is.