Ábrahámot szemléltük egyszerű hűségében: “Isten majd gondoskodik”. Ábrahám nem engedi, hogy belső összeütközésre kerüljön a sor. Az Isten felfoghatatlan rendelkezése iránti engedelmessége és Izsák iránti szeretete között; ide értve mindazt, amit ez a fiú, becézett egyetlene és az ígéret gyümölcse képviselt számára.
Most este nem szívesen viszem vissza újból Önöket a mai problémák és forrongások kellős közepébe. Jól tudom, hogy lelki gyakorlatra hívtak, és hogy Jézus Önöknek is azt mondja, mint az agyondolgozott apostoloknak: “Gyertek velem külön valamilyen csendes helyre, és pihenjetek kevéssé”, s erre valamennyien a pusztába vonulnak ). De azt is tudják: alighogy az apostolok megérkeztek arra a nyugodtabb helyre, ahová Jézus vitte őket, az emberek mindenfelől oda tódulnak, még meg is előzik őket, és mire kiszállnak a bárkából azon a vidéken, ahol – ha szabad így mondanunk – ezt a lelkigyakorlatot kellett volna végezniök, “nagy tömeg” fogadta őket; Jézusnak “megesett a szíve rajtuk” és “tanítani kezdte őket”. Mi is, anélkül, hogy elveszítenénk a mi Urunk Jézus és az Egyház igazán lelkies szemléletét, ma este visszatérünk az emberek és kínjaik közé. Ma az egyszerű vagy “kettős hűség” drámájánál időzünk, hogy egy Franciaországban divatos kifejezést alkalmazzak. Ezt a szót először a munkáspapok esetében használták az 1953-1954-es krízis idején: akkor emlegettek kettős hűséget, egyfelől a munkásvilághoz, másfelől az Egyházhoz. De azt hiszem, a kettős hűségnek ez a kifejezése csapda. Bizonyára nem beszélnék Önöknek róla, ha nem lenne más, mint a múltnak egy fájdalmas eseménye. A mai keresztények egyik legidőszerűbb problémájának kellős közepébe jutottunk.
Azért is bocsánatot kell kérnem, hogy megint francia példából indulok ki. Tudják, gyakran szemünkre hányják mint hibánkat: mi franciák mintha azt hinnénk, hogy az egész világ számára feltaláltuk a puskaport! Egyszer Lengyelországban találkoztam Kominek püspökkel, aki tárt karokkal és jóságos mosollyal fogadott, ezzel meghazudtolva gonoszkodó megjegyzését: “Nézzed csak, Loew atya itt van Lengyelországban! Ugyan mit hoz nekünk, hogy megreformálja a lengyel egyházat? Franciaországban ugyan nem mindig megy minden a legjobban… de önöknek franciáknak mindig van orvosságukt minden más ország számára!” Erre így feleltem: “Tudja, Püspök Úr, nem arról van szó, hogy annyi orvosságunk lenne! Csak éppen mi Franciaországban sokszor előbb kaptuk meg a betegséget másoknál. Nem vagyunk jobb orvosok, hanem mindenkinél előbb voltunk betegek. Így hát talán jobban tudjuk – nem az orvosságot, hanem hogy mi a betegség, hiszen keresztülmentünk rajta.”
Ha tehát ennek a kettős hűségnek a betegségéről beszélek most Önöknek, nem azért teszem, mintha azt állítanám, hogy orvosságot hozok rá. Egyszerűen olyan bajról van szó, amelyet jól ismerek. Ez a baj nem csupán az emberek szűk körét érinti, hanem mindenütt találkozik vele az ember, ahol két látszólag egymásnak ellentmondó hűségben kell élni, és a türelmes hit sötét útját járni. A munkáspapok válsága ez, akik hűek akarnak lenni a munkásokhoz és hűek az Egyházhoz; a harmadik világ országaiban működő misszionáriusok válsága, akiknek választaniok kell az evangelizáció és a forradalom, a világ és az Isten országa értékei közt: hűséges akarok lenni minden emberi értékhez, és hűséges az Isten országának értékeihez, mintha a kettő ellentmondásban állna. Különben ez volt a modernista válság drámája is. Hűség az észhez és a tudományhoz, vagy hűség a hithez? Hűség az Egyházhoz vagy hűség a világhoz? Úgy tetszik nekem, hogy bármelyik téren Ábrahám példájára egyetlen hűségben kell élnünk.
Manapság – és erre a Zsinat is nagy kísérlet volt – próbáljuk újra létrehozni a “sors-közösséget” korunk embereivel, betölteni azt a szakadékot, azt az árkot, amelytől Suhard bíboros nem tudott aludni, megértetni magunkat az emberekkel, ahogy olyan jól mondja a “Gaudium et spes” konstitúció. A sorsközösségnek ez a gondolata megéri, hogy megállapodjunk mellette. Két emberre hivatkozom, akik mélyen átélték ezt. Ezek P. Lebret és Gustave Thibon.
P. Lebret a sorsközösséget az Atlanti-óceán tengeri halászai között ismerte meg. Ezeknek az embereknek az élete szegény és nehéz volt, de mindenkit valóságos szolidaritás egyesített. Mikor a halászbárka a halrakománnyal visszaért a kikötőbe, nem fizettek az embereknek, hanem bizonyos számú részre osztották a zsákmányt. A hajó, a kapitány, a tengerészek mind jogosultak voltak ennyi vagy annyi részre, és a hajósinasnak is joga volt egy fél vagy negyedrészre. Ha a fogás jó volt, mindenki nagyobb részt kapott, ha rossz, mindenki kevesebbet.
Gustave Thibon Rhone-völgyi falujában szintén látta ezt a sorsközösséget. A gazdag parasztoknak nagyobb földjük volt, a szegényeknek kisebb, de mindenki egyformán leste az eget, a meteorológiai értelemben vett eget, ugyanazzal az aggodalommal, jól tudva, hogy ha esik vagy jégeső jön, mindenki aratásának vége, ha pedig jó idő van, mindenki jól arat. Mindnyájan sorsközösségben voltak a napfény és az eső tekintetében. De még a cipőkereskedő is ugyanolyan nyugtalanul vizsgálta az eget, mint a paraszt, tisztában volt vele: ha az aratás rossz, a parasztok abban az évben nem vesznek tőle facipőt. Viszont amikor később jött egy hivatalnok, levélhordó vagy tanító, a maga jobb vagy soványabb fizetésével, aki, még ha gyenge fizetést is kapott, de azt megkapta a hó végén akár jó, akár rossz időben, az nem volt közösségben a falu parasztjaival: az ő sorsa más volt.