mind a négy pont, amit veszünk, egy szép imával végződik, ami a jezsuita rend indulója, a Suscipe. Csak úgy szárnyal a dallama! „Vedd Uram, és fogadd egész emlékezetemet, értelmemet, akaratomat, mindazt, amim van! Te adtad nekem ide, én fölhasználom ezt, hogy szerethesselek, hogy én is adhassak Neked valamit! Nálam csak az van, amit kaptam, de ezzel én tudok szeretni, és adhatom Neked! Fogadd el! Arra ajánlom föl, amire Te adtad. És Te a szeretetre adtad, Urunk? Hát akkor ez is a szeretetet szolgálja!” Igen, erre ajánljuk föl, és Isten el is fogadja.
Elkezdődik ez a szeretet-viszony ezzel a meditációs ponttal az Isten és köztem. Élő, eleven, valóságos szeretet-viszony. Folytatódik napról-napra, és az életem tartalma lesz, legyen!
A második pontja ennek a szeretet megszerzésére szolgáló szemlélődésnek, hogy Isten az ajándékait nem küldi postán vagy hasonló eszközzel, hanem jelen van minden ajándékában. A napfényben, a levegőben, a vízben, mindenben, ami nekem jó, amit így kapok, jelen van Isten. A megváltó szeretetben, a bűnbocsánatban Ő bocsát meg személyesen a papon keresztül. Jelen van! A Szentlélek munkálkodik bennem, jelen van!
Rácsodálkozom erre a jelenlétre. Említettem, hogy én is minden imámat ezzel a jelenléttel kezdem: saját jelenlétemre gondolok. Ez egy csoda-dolog! Én magamtul nem tudok lenni, a létet kapom. A jelenlétem is ajándék. Amikor látom Isten jelenlétét az ajándékaiban, akkor én is szeretném nyújtani Istennek az én jelenlétemet. „Vedd, Uram, és fogadd egész szabadságom” – ez a pont is itt végződik a Suscipében.
A harmadik pont megint ez a teremtő, megváltó, közösségformáló szeretet. Megint valami mást veszek észre benne: hogy Isten az ajándékait nem úgy adja, hogy neki nem kerül semmibe, hanem észreveszem, hogy tevékeny, fárad, szenved, mert az embereken keresztül adja az ajándékait, és részt vesz a szenvedésben, a szüleink fáradozásában.
Amikor csinálják a reggelit, olyankor Ő is csinálja a reggelit, és takarít, és részt vesz minden tevékenységben. Itt van Istenünk szenvedésben, fáradtságban, mindenben. Ez óriási dolog! Ritkán gondolunk erre, hogy Isten jelenléte áthatja ilyen szempontból is a környezetünket. És én is tudok Istenért fáradni, munkálkodni? Hogyne! Egész a vértanúságig mi is föláldozhatnánk az életünket is. Csak szeretetedet add nekem, Uram, és a kegyelmedet, az elég!
A negyedik pont megint más szemléletet tár elénk. Minden évszak – tavasz, nyár, ősz, tél –, mindegyik meghozza a maga szépségét. Azt mondja Szent Ignác: Állj meg! A szépséget ne csak élvezd, hanem menj a szépség nyomán a forráshoz! Honnan jön ez? Isten maga a szépség. Az abszolút szépség. Hasonlóképpen a jóság, a bölcsesség, az igazság, amivel találkozunk. A gyöngédség az emberekben. Az ajándékozó szeretet. Ha találkozom vele, megyek a forrásig, és ott találom a forrásban magát, az Abszolút Jót, Abszolút Igazat, Abszolút Szeretetet, Irgalmat stb.
Kimondhatatlan nagysága van Istenben mindezeknek. És Isten ezt a csodálatos Önmagát akarja nekem adni. Mindent megtesz, hogy engem fölkészítsen arra, hogy találkozzam Vele, és Önmagát adhassa nekem szeretetben. És akkor megint: hát én? Adom én magamat? Igazán? Én is azon dolgozom egész életemben, hogy minél értékesebb legyek, és adhassam magamat. Ez a tiszta, igazi, jó magatartása a szeretetnek. Őszinte, tiszta, igazi magatartás, amiben semmi önzés nincsen. Igen! Én is készülök, és küzdök azért, Istenem, hogy magamat adhassam Neked. Ez lesz az üdvösség. Vedd Uram, és fogadd egész szabadságomat, mindazt, amim van! Te adtad nekem, íme, én visszaszolgáltatom. Így viszonzom a szeretetedet.
Íme, kedves Testvérek, a szeretet megszerzéséről szóló szemlélődés az, amit én is szeretnék a lelkigyakorlat utolsó napján átadni Szent Ignác jóvoltából, a Jó Isten jóvoltából. Vigyük! Vigyük! Éljük meg, hogy szeretve vagyunk, és viszonozzuk azt a szeretetet! Csodálatos, nagyszerű, hogy ez megadatik!
Ezzel zárjuk akkor le a lelkigyakorlatunkat. Ez az egész további életünkről szóló meditáció, szemlélődés. Ebben haladjunk! Már szeretünk, de még nem. A Van meg a Nincs ebben is bennünk még együtt van. Abból a kicsiből, ami van, menjünk tovább afelé, ami még nincs. „Levésben” vagyunk. És legyünk is, és ne álljunk meg