Akkor aztán jön Isten megtestesülve, emberré szegényedve, kicsinyedve, hogy most már Istent így fogadjuk be, emberként. És milyen borzasztó nehéz volt a zsidóságnak befogadni az Úr Jézust! Nem akarták, csak egy kis rész fogadta be azt az Istent, aki emberré lesz és igaz, és mindenben Istent képviseli.
Mert itt már óriásit tágul a dolog. Egy ilyen Istent befogadni, mint Jézus Krisztus, aki ember, aki aztán a bűnöst úgy befogadta, hogy magára vette a világ bűneit! Nem figyelmeztette az embert a bűneire. Vagy ha mégis, akkor úgy figyelmeztette, hogy magára vette a világ összes bűneit. Ez már igazán nagy figyelmeztetés annak a bűnösnek! A keresztig magára venni a világ bűneit! Hogy ne menj ezen az úton!
Ezt az Istent befogadni, ezt az Istent, aki önmagát így el tudta veszíteni a keresztig! Ilyen biztatást ad az embernek is, hogy hát ne sajnáld magadat, lépj ki magadból, gyere ki drágám – csalogatja az Isten ki, hogy annyira ki kell jönnöd magadból, hogy engem fogadja be. Isten szeretettel csalogat, a végső szándéka az, hogy szeretet emberré tegyen bennünket, istenné tegyen bennünket. Ez aztán nagy föladat Istennek!
A harmadik olvasmány, az Evangélium egész konkrét ponton nevel bennünket szeretetre. Ha a másik ellenünk hibázik: a legkényesebb dolog. De nem azért veszem négyszemközt magamhoz azt a másikat és figyelmeztetetem, mert engem bánt, hogy ő ilyen, hogy kellemetlen nekem, hanem azért, mert a felelősséget őfölötte annyira magamra vállaltam, annyira érdekes ő számomra, hogy fáj nekem, hogy ő vét. Vét ellenem, vagy nem ellenem, az már mellékes, de vét és a vétke az rossz neki, az már Istentől távol tartja.
Szólok neki. Ezért már ki kell lépni az embernek magából. Magamra veszem azt, hogy neki szólok – nem a másiknak szólok, mint szoktuk csinálni. Én is tapasztaltam, hogy a harmadiktól hallottam meg, hogy nekem mit akarnának mondani, vagy bennem mi a kifogás. Nem jó ez. Nem merték az illetők magukra venni, hogy engem négyszemközt elővegyenek, hogy nézd, így és így áll a dolog, ez már mégiscsak sok.
A másik lépés: még jobban lépj ki magadból, végy magad mellé másik kettőt, aki az illetőhöz közelebb áll talán, mint te, mert téged nem fogadott be, rád megdühösödött, mert szóltál neki. Végy kettőt és úgy szólj: ez még többet kíván tőlünk.
De még akkor sem nyugszik meg, nem hagyja az Úr Jézus, hogy megnyugodjunk a másik vétke fölött, mert az rossz neki. Hát osszuk meg a dolgot, az ügyet az egyházzal, bízzuk hivatalosan az egyházra, vonjuk be a dologba azt, aki az egyházat képviseli.
Ha rá se hallgat, akkor bízd Istenre az ügyet. A pogányok és a vámosok gondja Istené volt, nem Izraelé.
De még ezzel sem fejeződik be a dolog. Mintha biztos akarna lenni az ember, hogy Isten majd kisegíti őt vétkéből: elkezdek imádkozni érte. És nem csak magam, hanem az imában is magam mellé veszek még kettőt vagy hármat, akkor aztán már biztos meghallgatja Isten. Ennyire magunkévá köll tenni a másiknak a javát!
Így emel Isten bennünket, nevel a szeretetre. Látni, hogy emögött valóban a tiszta szeretet van. Micsoda távlat áll előttünk, amire Isten föl akar bennünket emelni! Igen, az ár is nagy, magunkat elhagyni, magunknak meghalni. Tudom, hogy csak ezen az áron lehet, tudom, hogy Isten szándékában ilyen veszedelmes dolog van velem szemben. De vágyom rá, hogy ez a veszedelmes dolog megtörténjen, vágyom rá, hogy Isten a halálom árán is megszabadítson magamtól engem, hogy szeretni tudjak.
Hát, testvéreim, bizony, ha megnézzük, hogy ezen a végtelen úton mennyire jutottunk, bizony azt kell mondani, hogy jaj, de nagyon a kezdet kezdetén állunk még. Hát fogjunk össze, haladjunk napról napra ezen az úton a szeretetben, és kérjük ketten-hárman, de nemcsak ketten-hárman, hanem mindnyájan, hogy itt legyen körünkben az Úr Jézus, és meglegyen igazán, amit kérünk!