Ami pontosan be is következett. Egy évvel előbb, mint várta.
S ismét eltelt – azzal az ijesztő gyorsasággal, amely mindannyiunknak ismerős – jó néhány esztendő. Celestino atya már olyan vén volt, olyan elaggott, hogy reggelenként karjukban vitték a hívek a gyóntatószékig, este meg vissza, az odújába.
El kell-e most mesélnünk, töviről-hegyire, mint jelentkezett újra egy szép napon a papocska? S hogy megöregedett ő is, sápadtabb, szikkadtabb és görnyedtebb volt, mint valaha? S hogy még mindig ugyanaz a lelkifurdalás kínozta? Nem, erre nyilván semmi szükség.
– Szegény, szegény papocskám – üdvözölte őt szeretettel az agg remete -, itt vagy hát megint, hogy meggyónd a régi bűnödet, azt a bizonyos gőgöt?
– A lelkembe látsz, atyám.
– S most mivel hízelegnek neked az emberek? Gondolom, „őszentségé”-nek szólítanak immár.
– Így van, pontosan így – ismerte el a pap, a lehető legszenvedőbb hangon.
– S valahányszor így szólítanak, valamiféle kellemes érzés tölt el, öröm, már-már boldogság?
– Sajnos, sajnos. Meg tud-e vajon bocsájtani nékem az Isten?
Celestino atya csak somolygott magában. Meghatotta ez a kitartó naivság, csökönyös ártatlanság. Egy pillanatra elképzelte a szegény, alázatos, nem túl okos papocska sivár életét valami Isten háta mögötti parókián, a hegyekben, tompaeszű, rosszindulatú emberek között. Szomorú egyhangúságban telnek a napok, hónapok, évszakok, esztendők, ő mind mélabúsabb, környezete pedig mind kegyetlenebb. Monsignore… kegyelmes úr… eminenciás úr… most meg már őszentsége. Gátlástalanul űznek csúfot belőle immár, alpári, otromba tréfálkozásuk nem ismer határt. S lám, ő nem sértődik meg, sőt, a megszólítások, ezek a tündöklő, nagy szavak valamiféle gyermeki boldogsággal töltik el a szívét. Boldogok a lelki szegények, állapította meg magában végül a remete… Ego te absolvo.
Míg egy nap, halálát érezvén közeledni, a vénségesen vén Celestino atya életében először a maga számára kért valamit. Vigyék el Rómába valamiképpen. Mielőtt örökre lehunyja a szemét, szeretné látni, ha csak egy pillanatra is, a Szent Péter bazilikát, a Vatikánt, a Szentatyát.
Megtagadhatták-e a kérését? Hordágyra fektették, s elzarándokoltak vele a kereszténység fővárosába. S mivel Celestino órái immáron meg voltak számlálva, rögtön föl is cipelték a Vatikán lépesőin, s bevitték egy terembe, ahol máz vagy ezer zarándok tartózkodott. Itt lerakták egy sarokba, hadd várjon ő is.
Vár, vár Celestino atya, végre látja, hogy oszlik a tömeg, utat csinál, az óriás terem túlsó végiben kissé hajlott hátú, vékony fehér alak tűnt fel. A Pápa!
Hogy néz ki vajon? Milyen az arca? Celestino atya világéletében vaksi volt, akár a vakondok, s most kimondhatatlan borzalommal állapította meg, hogy otthon felejtette a szemüvegét.
De szerencsére közeledett a fehér alak, egyre nagyobb lett, míg végre ott állt előtte, igen, pontosan az ő hordágya előtt. Celestino megtörölte keze fejével könnyben úszó, rövidlátó szemét, s lassan felült. Ekkor megpillantotta a pápa arcát. És fölismerte.
– Ó, te vagy az, szegény papocskám, szegény, szegény kis papocskám! – kiáltotta az öreg, nem bírván úrrá lenni felindultságán.
S a Vatikán ódon fenséggel átitatott falai közt íme a következő jelenet játszódott le – először a történelemben: a Szentatya s egy Isten tudja, honnan idezarándokolt vénségesen vén, ismeretlen barát, egymás kezét fogva együtt zokogott.