S akkor negatíve megállapítja, hogy nem az eszemhez tartozó valami ez elsősorban, amikor azt mondom: szeretem. Ez egy hozzáállás. A hozzáállásunk ugye az akaratunkhoz tartozik. Az akaratunknak a megnyilatkozása ez, onnan jön elő ez a szó, ott van a fedezete. Az akaratunkról nem tehetünk, hogy ilyen, azt nem mi alkottuk, annak a szerkezetét a teremtő adta meg, hogy képes az akaratunk ezt kimondani, vagy akaratunkra támaszkodva ezt kimondjuk. Az akaratunk természete olyan, hogy én valamihez így hozzá tudok állni, és ezzel a szóval, hogy „szeretem”, olyasmi megy végbe, mint mikor a gyerek kitárja a karját és megöleli az édesanyját vagy édesapját. Az akaratunkban is egy ilyen ölelő gesztus rejtőzik. Amikor azt mondom, „szeretem”, beveszem az akaratomba, beveszem a gondomba, mert jónak találom; de jó! Látta Isten, hogy jó, mindarról, amit teremtett, bevette a gondjába, akaratába.
A szeretet ehhez a képességünkhöz tartozik, itt jelenik meg az életünkben, belénk programozva. És azért merte Isten ránk bízni ezt a teremtést, amiről ő látta, hogy jó, mert ezt a képességet ő belénk teremtette, hogy mink is tudjuk látni valamiről, hogy jó, és mink is be tudjuk venni a gondunkba, szeretetünkbe.
Tehát valamennyire minden szeretetnyilatkozatunk mögött ott van az a valóság, hogy bevesszük a gondunkba és azt mondjuk rá: de jó, hogy van. Persze mindegyikünkben más szinten, más módon helyezkedik el ez az akarati képesség és másra és másra tud irányulni és más az intenzitása.
Akkor jöttem erre élményszerűen rá, mikor én ezt a Pieper-könyvet németül olvastam, épp akkor Kelet-Németországban volt az utam és sokat tartózkodtam vonaton – Magdeburgból Erfurtba, az két óra gyorsvonaton, ha nem több. Akkor olvastam és fedeztem föl, ceruzával mindent jeleztem, aláhúztam; borzasztó nagy fölfedezésnek éreztem ezt.
Amikor hazajöttem, itt, a ház előtt, itt, ebben a virágos részben dolgozott az egyik nővér, tűző napon, dél felé. Szalmakalapot vett föl a nap ellen, vékony, hosszú kapával kapálgatott. Rászóltam, hogy hát a vérnyomása is ingadozó, szíve is rossz… s akkor rám nézett, a hosszú kapanyélre kicsit támaszkodva, s azt mondja: atyám, szeretem a virágokat. Képzeljétek el, én ezzel a fölismeréssel, hogy a szeretet hol lakik bennünk, hallom ezt, s rettentő elszégyelltem magamat. Mert magamban mindjárt az volt, hogy én is szeretem a virágokat. De milyen különbség van ennek a nővérnek a virágszeretete meg az én virágszeretetem között! Én szeretem, mikor már megvannak készen, gyönyörködik az ember bennük; az illatát élvezem, ő meg már gondoskodott róla, hogy a rothasztóból komposzt kerüljön a virágágyakba, azokat előkészítette, aztán elültette vagy magról, vagy szerzett palántát, ismeri az egészet, megtervezte, öntözi, kapálja… hogy vette gondjába ő, hogy szereti a virágokat ő – és hogyan szeretem én, aki csak egy pár virágnevet tudok mindössze, és hozzá se nyúltam a virágkerthez…
Nagyon bevilágított nekem akkor. Az vigasztalt, hogy én is beveszek valamit a gondomba. Az én szeretetem másra irányul… És ugye mikor ezt így felfedezitek, azonosítjátok magatokat a Pieper bácsinak ezzel a nagyszerű meglátásával, kifejtésével, akkor – gondolom – nálatok is felmerül, hogy hogyan áll az én szeretet-képességem, ami az akaratomba, létembe van írva, és mire vonatkozik, milyen gonddal, milyen intenzitással, odaadással veszem én be azt az én lényembe, amit én szeretek.
És vessétek föl azt a kérdést is, hogy Isten a maga részéről – mikor ő a teremtő szeretet és ránk bízza a világot – milyennek akarja bennünk ezt a szeretet-képességet, ennek a rendjét. Szent Ágoston azt mondja, hogy ha a szereteted rendben van, akkor egész lényed rendben van.
Van Istennek valami útbaigazítása arra vonatkozólag, hogy milyen legyen a szeretetünk? Van. Úgy hívjuk ezt, hogy főparancs. A főparancsban meglepetve fedeztem föl, mikor ezt én megláttam, hogy hát első helyen Isten azt akarja, hogy a mi gondunkban Isten maga legyen benn. Mintha parancsba adná, hogy végy be engem a te szeretetedbe, szeresd a te Uradat, Istenedet, teljes szívedből, teljes lelkedből, minden erődből. Ez volt a második meglepetésem, én azt hittem, hogy szeretem Istent. És rá kellett jönni, hogy hú, de sok hiányzik még. Mennyi mindent bevettem én, ami kiszorítja őt, nem ad helyet neki! Az ajándékot jobban szeretem, mint az ajándékozót! Próbáljátok meg ezt is fölvetni az elmélkedésetekben!
Aztán hogy akarja rendben tartani Isten ezt a szeretet-képességünket? Második helyen mindjárt azt mondja, hogy szeresd a felebarátodat, az embertársaid! Ki az embertársad? Aki bajban van! Az Úr Jézus megmutatta az irgalmas szamaritánusról szóló példabeszéddel: szeresd azokat, akik rászorulnak valamiképpen a segítségedre, akik terád szorulnak! Ne azokat, akik tündökölnek, gazdagok, jólétben élnek, amúgy is megállnak a maguk lábán, hanem szeresd a felebarátodat; s azt érezd felebarátodnak, aki bajban van, aki rád szorul. Nézz körül a környezetedben, és szeress tulajdonképpen mindenkit, mert mindenki válhat felebarátoddá, rád szorulóvá. De mi van ebben a parancsban? Az, hogy szeresd, hogy vedd be a gondodba, amennyire csak tőled telik. Az van benne, hogy ne fagyos hideg vagy nemtörődés, vagy mi közöm hozzád, kopj le, nem érdekelsz, ne ez sugározzon belőled az emberek felé, hanem próbáld meg ezt a tudományt, ezt a művészetet, hogy éreztetni valakivel vagy nem is valakivel hanem mindenki mással, de legfőképpen aki felebarátod, éreztetni ezt az elfogadást: „de jó hogy vagy”. Tehát nem a kritikát, nem a fintorgást, a szemrehányást, hogy mért vagy ilyen, mért nem másképp, amilyennek én elképzelnélek. Ne az elutasítás, haragtartás, hanem ez az elfogadás sugározzon belőlem: de jó, hogy vagy, melletted állok, rád szavazok, gondomba veszlek, amennyire tőlem telik.
Szeresd felebarátodat, mint magadat! A szeretet rendjében harmadik helyen ott vagyok én is. Isten azt kívánja, hogy én magamat is vegyem be a szeretetembe, a gondomba, amennyire csak szükséges, amennyire csak az én javam kívánja. Igen, mert mi meg tudjuk azt tenni, hogy magunkat gyötörjük, sebezzük, károsítjuk, olyan dolgokat csinálunk, amik nem jók nekünk se. Álmatlanságba gyötörjük magunkat, hajszoljuk magunkat sokszor olyan dolgokkal is, amik valahogyan becsvágyból valók, és így tovább… mindenki maga tudja. A dohányzók, akik valamilyen elképzelés alapján azt gondolják, hogy az a jó nekik, vagy akik túloznak valamit; ételt, italt, iszákosságot vagy bármi előfordul; ezt nem részletezzük.
Szeressük magunkat: „de jó, hogy vagy”! Akarjuk, hogy igazán jó legyen, Isten szándéka szerint, és a legjobb nekünk az, ha szeretetben élünk. Ha ez a szeretet-erő megvan bennünk, ez az akaratunk gyökerébe beleültetett képesség kivirágzik bennünk, akkor jó. Ha ez tölti el az egész lényünket és ez rendezi a gondolkozásunkat, viselkedésünket, ez a teremtő szeretet. Lassan rájöttem arra, hogy milyen fontos dolog, hogy ez meglegyen bennünk és köztünk, milyen végtelen bölcs és mennyire emberismerő a mi Urunk, Teremtőnk, hogy ezt kívánja tőlünk, hogy így éljünk egymás mellett, ezt az elfogadást és szeretetet hordozva. De jó, hogy vagy, vagyis akarom, hogy legyél, bontakozzál, meglegyen a létedhez ennivalód, ruhád, lakásod, a szükséges dolgok, a kultúrádhoz szükséges dolgok, hogy fejlődj, ne forradjanak beléd az adottságok… nagyon sokat jelent ez a teremtő szeretet.
És arra is rájöttem, hogy a leges legelső, amire szükségünk van ebben az életben, ez, mert a Jóisten úgy teremtette az édesanyákat, hogy belőlük a kicsi felé, még mielőtt megszületnek, már a szívükből, lényükből áradjon ez a „de jó, hogy vagy”. Nem a tiltakozás, nem a teherhordozás, hanem az áldott állapot, ez az anyai boldogság, hogy már itt vagy! Milyen jó, hogy nem vagyok egyedül, hogy te vagy. És azt mondják orvosok, pszichológusok, hozzáértők, hogy az élet első három éve milyen döntő ilyen szempontból, hogy ez a legnemesebb, legmagasabb rendű besugárzás valóban áradjon a gyermekeink felé, mert ha valakinek az életéből ez kimarad, akkor az egész életében ez hiányzik neki: a teremtő szeretet. És ha valaki nem kapja ezt meg, felnőtt korára is valahogy elárvul, elmagányosodik, úgy érzi, hogy ő nem kell már senkinek, mert nem tud használni, nem tud szolgálni senkinek, hogy ez teljesen elveheti az életkedvet, még öngyilkosságba is kísértheti ezen a ponton az embert a sátán. És vannak, akik engednek, mert úgy érzik, hogy ők már semmire sem jók, nem veszik észre, hogy Isten viszont akarta őket és állandóan mondja nekik „ne félj, ne csüggedj, jó hogy vagy, én tudom, azért adtam neked a léted, mert az nagyon jó, annak óriási, végtelen kilátásai vannak”. Ez a teremtő szeretet. Ezen alapszik aztán a további.
Nézzük meg a Szentírásból, a kinyilatkoztatásból a szeretetnek a további megmutatkozását Isten részéről, ahogy bemutatkozik. Persze párhuzamosan az Isten szeretetének megmutatkozásával vele szemben már ott van az az ember, akit ő megteremtett, és akiről ő látta, hogy jó. Szabad akarattal. Az az ember, aki viszont rosszul lát sokszor, és jónak gondol olyant, ami nem jó. És be is engedünk az életünkbe nem jó dolgokat, mint már az első embereket is így jellemzi a Szentírás: gyanakodtak Istenre, hogy eltiltja őket valamitől; hátha pont az teszi őket olyanná, mint az Isten. Így hallatlan sértés született az ember részéről Isten felé: nem hiszek neked, nem hiszem el, amit mondasz, hogy az a jó, amit te jónak mondasz; az a jó, amit én gondolok! És ezt a sugalmazást választja, a gonosz sugalmazását; fantasztikus, hogy az ember be tud venni ilyen égbekiáltó hazugságot: nem jó, amit a Teremtő jónak mondott.
Mi van akkor? Akkor az az egyetlen pillanat, amikor az ember ezt kimondja, elsötétíti a világot, a Paradicsomot mindjárt számkivetés helyévé változtatja. Mert a gyanakvással, ha nem hiszek, nem hiszem el, hogy Isten jó és jót akar, megszakad a kapcsolatunk; óriási változás következik be: lehetetlenné válik a szeretet ezen az alapon. Akkor az már valamilyen ellenségeskedés, legföljebb meghunyászkodás, reszketés az Isten előtt, bűntudat – és ez kiviszi az embert a Paradicsomból.
Itt jelentkezik a legnagyobb probléma Isten számára is velünk: kénytelen bennünk azt látni, ami nem jó. Káin megöli Ábelt, borzasztó rossz. És hogy egy emberen keresztül bejött a világba a bűn, és mennyi bűn minden téren! Istennek minden parancsát áthágja az ember; olyan ez, mint egy árvíz, amelyik visz. Mutatta a tévé egyszer az árvizet, hogy mennyi mindent visz az árvíz, tuskókat, tönköket, háztetőket, gerendákat, fuldoklókat, állatdögöket, mindent, ez az emberi világba betört rossz, bűn, ami mindnyájunkat belülről szomorít, sebez, bánt, nyugtalanít, és mennyi félelmet hoz a bűn, és mennyi kínt, meg a halál is. Óriási problémája Istennek velünk ez, a mi szabad akaratunkon keresztül beengedett rossz a világban.
És most mi lesz, aki szeretet maga, teremtő szeretet, akarja, hogy legyünk, és magát a létünket azért jónak tartja még most is, meg tudja különböztetni a létünktől a rosszat. Mit csinál? Itt a legcsodálatosabb az Isten szeretete: hogyan veszi fel a küzdelmet a betört rosszal? Hogyan nem pusztítja el magát az embert, hanem megkülönböztetve tőle a rosszat, a rosszal szemben veszi föl a harcot? Az embert felszólítja, hogy „térj meg, a te görbe utadból egyenesedj ki!”
Persze az emberek – ezt a Szentírás hozza érthetően, világosan – a maguk elképzelését tulajdonították aztán Istennek is, Káin is azt gondolja, hogy most már őt is megölheti bárki, és Isten gondjába veszi Káint, a gyilkost, jelet tesz rá, hogy ne bántsák. Aztán Szodoma és Gomorra: Ábrahám alkuszik Istennel és Isten enged. Tízig megy Ábrahám, „ha tíz igaz lesz, akkor megkegyelmezel?” Megkegyelmezek! S nem megy tovább. Ez megdöbbentő helye a Szentírásnak, mert Isten továbbment, mutatják a továbbiak, hogy egy igazért, az Úr Jézusért mindenkinek kész megkegyelmezni. Ábrahám nem merte kérni, nem mert tovább alkudni.