Egy hegyre szeretném felvinni az egész kedves jelenlévő társaságot.
Mindenkit szeretnék hívni egy összeesküvésre.
Megmondom, miért. Azért kérem és fel is tételezem, hogy aki itt van, mind nem fél. Látom az arcokról.
Az első, amit elmesélek, a legkönnyebb: hogy kerültem bele én egy összeesküvésbe? Egy úgynevezett világ-szolidaritás összeesküvésbe.
Úgy történt, hogy volt nekünk egy tehetséges filozófia tanárunk, Dombi Józsefnek hívták. Erdélyből származott – minden jó Erdélyből jön! Egyszerű mosónő volt az édesanyja. De a jó Isten megajándékozta őt az igazi nagy szellemmel. És 1948-ban még tartott az akkor felszentelt hat fiatal jezsuita pap részére – valószínűleg annak tudatában, hogy ha elkezdik a tevékenységüket, előbb-utóbb úgyis lekapcsolják őket – egy szemináriumot. Egy tanulmányi évet.
Miről? Később tudtam meg pontosan: arról, hogy az emberi együttléteinknek, a szentek közösségeinek mi a végső alapelve, rendező elve. Ugye furcsán hangzik ez? Az ember nem is nagyon gondol ilyenre. Ennek az együttlétnek, ennek az együtt várakozásnak is mi a végső szabályozója, hogy így együtt tudunk lenni? Izgalmas kérdés.
Szent Pál leveleit végigvették ilyen szempontból. A pápai szociális körleveleket végigvették, sőt a Jezsuita Rendalkotmányt és lelkigyakorlatot is. Mit találnak ebből a szempontból? És amire jutottak, azt szépen leírták. Gépelt írásokba; mindegyik kapott belőle. Mink csak azt vettük észre rajtuk, hogy ebben a hat fiatal jezsuitában valami növekszik. Valami szokatlan biztonságot mutat a gondolkodásuk, magatartásuk. Elneveztük őket próféta-iskolának. Mindegyik próféta valahogy úgy mutatkozott meg.
Én azonban akkor jöttem haza Rómából, az utolsó két esztendőmet ott töltöttem, tanári bienniumot végeztem és beosztottak mindjárt Szegedre, Sas Imre volt az elődöm. Ő kénytelen volt lelépni, mert az egyetemi hallgatókkal foglalkozott Szegeden és tudomására jutott, hogy le akarják kapcsolni. Eltűnt.
Én új emberként nem foglalkoztam még egyetemi hallgatókkal, odakerültem egyetemi tanárnak Szegedre. Nem nagyon vettem tudomást arról, hogy mit tanultak ezek a „próféta-iskolában”.
Két évet tanítottam, akkor jött a feloszlatásnak nevezett valami, a szerzeteseket szétszórták. Nagyon egyszerű eljárás volt. A legtöbb helyen éjjel 11 órakor megjelent az ÁVO, katonai teherautó. Tessék egy óra alatt összekészülni – még egy órát se kaptak –, mert el kell hagyni a házat. Elhagyták a házat és ezt nevezték államosításnak. „Működésmegvonás.” Jól hangzó, finom jogi kifejezés.
Én is utcára kerültem és próbáltam ezt is, azt is, amazt is. Gyári melós is voltam fél évig. Aztán átképeztem magamat kántornak. Kispesten, a régi templomunk mellett volt egy kis rendház, annak a templomnak lettem 1961-ben a kántora.
Jól berendezett szobám volt… Na, most elkérem ezektől a próféta-iskola résztvevőitől, hogy mire jutottak, az írásokat. Azt mondaná valaki, hogy vesztemre. Hát nem vesztemre. Csak az történt, hogy pár nap múlva, arról döntött „pártunk és kormányunk”, hogy több száz helyen egyszerre tartanak Pesten házkutatást. Meg országszerte is. Pont az ilyen írásokra mentek. Este 11-kor: „Rendőrség! Házkutatás!” Életemben először megéltem egy ilyen kedves dolgot. Mit csináljon az ember? Kinyitottuk. Elvették a próféta iskolának ezt az írását, amiben megvolt a válasz, hogy mi a végső rendező elve az emberi együttlétnek és közösségnek.
Elvették… hát nem tudom, mi az. Igen ám, másnap vagy harmadnap, a házkutatás után, mi lesz? Esetleg letartóztatás? Amennyire az ember teheti, inkább kerülje el az ilyen kellemetlen dolgokat. De aztán semmi se történt. Visszamentem. És hallottam a templomigazgató urat: egy vendégével beszélget és mondja, hogy az embernek nincs nyugta. Veszedelmes ember van a házban. Házkutatás volt. Hát, mondom magamban – akaratlanul hallottam ezt –, ne legyen veszedelmes ember a házban, akkor én keresek egy másik helyet.
Nézem az Új Embert – akkor is megjelent –, a hirdetésben volt, hogy Solymáron a plébános keres kántort és egyházközségi pénzbeszedőt. Nagyszerű! Solymár itt van Pest mellett. Jelentkeztem. Ez az ember rendíthetetlen, oszlopos, igazi papi lelkülettel élt. Mintaszerű valaki volt. Befogadott. Nem törődött az semmivel. Ott nyugodtan működhettem, az egész községben jártam, egyházközségi járandóságokat beszedtem. Vasárnaponként prédikáltam, gyóntattam, segítettem, szóval gyöngyéletem volt. A Hősök útján laktam. Érdekes, ugye?
1964-ben édesanyám is ott lakott velem együtt egy bérelt parasztházban, a volt iskolaigazgató özvegyének a házában. Örült neki, hogy lakja valaki.
Egy vasárnap este 11-kor megint az ismert – most már ismertem – durva dörömbölés, „Rendőrség, házkutatás!” Szegény édesanyám még nem élte meg ezt így. Kinyitom. Mutatja és mondja, hogy alapos gyanú merült fel arra, hogy Vácz Jenő vétkes a Dombi József és társai összeesküvésben. Édesanyám: „Összeesküvés? Az én fiam? Arról nekem is kellene tudnom! Lehetetlen!” Házkutatás. Nem találtak semmit, de ami volt, azt elvitték. Írógépet mind a két esetben.
A házkutatás után meghívót kaptam. Hát mit csinál az ember? Kezdtek kérdéseket feltenni. Ismerem-e Rózsa Elemért? Mit szoktunk csinálni? Összejövünk-e? Stb. Teljesen gyanútlanul: rendtársam. A Vogl Gazsi testvér szakács volt, vacsorára meghívott olykor bennünket a Rózsa atyához és nagyon jól éreztük magunkat. De hát: összeesküvés? Én? Eszem ágában se volt soha. „Mink azt jobban tudjuk!”
Elérkezett virágvasárnap előtti péntek. Már mint kántor tanítottam a Passiót. Szépen tudtuk énekelni. Harmath-féle Passió, nagyon szép. Kapok reggel, külön rendőr hozott nekem egy behívót. Hogy menjek el a Markó utcába bírósági tárgyalásra. Postán érkezett már egy másik meghívó, hogy a Pécsi Székesegyháznak az énekkara jön Pestre és előadják a János Passiót az Erkel Színházban. Akkor egyszerre megvan a kettő! Délelőtt megyek a Markó utcába, délután az Erkel Színházba, a Passiót meghallgatom. Unokahúgom is benne van az énekkarban.