Ugyanakkor a múltat át kell alakítani jövővé. De itt beleütközünk a nevelők második ellentmondásába, amely nem más, mint az emberi történelem paradoxonja. Gyermekeink előtt és irántuk való szeretetből elfogadni a világért való felelősséget, lényegében nem más, mint felelősséget érezni a ránk hagyott dolgokért, olyan örökségért, ami ott van mindnyájunk emlékezetében. Ha esélyt adunk gyermekeinknek, hogy valami újat kezdjenek, azzal utat nyitunk a jövőbe, amely nincs előre beszűkítve, hanem szélesre tárul. Minden nemzedék valamiképpen elhatárolja magát az elözőktől. A fiatal generációban el van rejtve a jövő energiája. De az elődöktől a távolságot nem tudja tartani és a jövőt nem tudja építeni, ha nem használja fel az örökséget, amit kapott. A legfőbb társadalmi formák nem hiába alakítottak ki bizonyos szertartásokat azon csatornák számára, amelyeken a régit továbbadták. Az életnek és a kultúrának az áthagyományozásában a lét legnagyobb értékei szerepelnek: az élet és a halál vagy a szabadságra kimondott igen és nem. A neveléssel a gyermeket bevezetik a kultúrába és az azt jelenti számára, hogy annak adósa lesz, elfogad egy szellemi formát, amely hozzásegíti saját alakulásához, és így néz a jövőbe. Az ember átformálása kettős úton halad: visszafelé haladva megismeri a múltat, a benne levő sikerekkel és csalódásokkal, előre nézve pedig számot vet a lehetőségekkel, s megteremti a személyes döntés előfeltételeit, amiben benne van a közösséghez való alkalmazkodás is. Ezért a nevelés egyszerre megőrző és haladó.
Ez a kettős élet újra elvezet a szellemi élet lényegéhez, aminek az a sajátsága, hogy benne van a múltra való emlékezés és az előre nem látott újdonság keresése. Most úgy tűnik, hogy ez elvezet bennünket korunk égető kérdéséhez. Megfigyelhető, hogy valóságos törésvonalak jelentkeznek, amelyek a kultúra átadását veszélyeztetik. A nyugati társadalomban nagyon érezhető a technikai és gazdasági nyomás, amely ugyan előre dob bennünket, de ugyanakkor csak azt válogatja ki, ami hasznos és sok értéket elfeledtet. Gondoljunk csak sok fiatalnál a vallási tudatlanságra Nyugat-Európában. Kelet-Európában pedig nagy erőfeszítéssel igyekeznek az elnyomott vagy tiltott emlékeket feléleszteni, ami egyben cselekvő lendületet is ad. Az egész világon tapasztalni lehet a földrajzi, társadalmi és érzelmi elgyökértelenedést, és ez számtalan fiatalt megfoszt egzisztenciális alapjától, hiszen elidegenednek családi és kulturális forrásaiktól.
A jövő felé nézés ma nem kevésbé problematikus, mint a múlt értékelése, hiszen a kettő összefügg egymással. Luc Pareydt nemrég megjelent írásában arról a nemzedékről beszél, amely csalódott örökségében, és a történelmet csak szemléli, de nem akar cselekvő szemlélője lenni. Ha egy egész nemzedék intenzíven megéli a maga történelmét (hogy egyetértésben vagy konfliktusban, az itt mindegy), akkor abban megtalálja a maga értékeit vonatkoztatási rendszeréhez.
A mai fiatalságban azonban hiányzik az ilyen vonatkoztatási rendszer, azért nehezére esik az is, hogy saját maga számára meghatározza jövő terveit. De a világméretű gazdasági bizonytalanság és a mai társadalomban azoknak a szellemi rendszereknek a tipikus hiánya, amelyek a történelemnek felismerhető értéket adnának, ma sokkal inkább teremtő fantáziát követelnek. Olyan fantáziát, amelynek nemcsak világos elképzelése van a jövőről, hanem azt új értelemmel is tudja telíteni, s azon túl képes bátorságot ébreszteni a megvalósításhoz, s azt kellő irányba terelni. Ehhez jön egy szenvedélyes követelmény: új viszonyba állni az idővel. Ma ugyanis ezt a viszonyt a technikai forradalom jellemzi, amelynek megvan a maga sajátos célja.
A feltett kérdés újra visszatér: Képesek vagyunk mi, nevelők, a fiatal nemzedék számára ezt a kihívást megvilágítani? Azt hiszem, igen. Nem úgy, hogy az egyiket vagy a másikat válasszuk, hanem egyszerűen és bátran kiállunk amellett, amik vagyunk. Követhetjük Alexander Szolzsenyicin felhívását, aki arra emlékeztet, hogy milyen fontos először, „azt vetni, ami lassan nő”. A nevelő kertész, aki hosszútávra van beállítva, szeretettel gondozza és ápolja a gyenge növényt. Ebből a szempontból ők az emberi történelem igazi tanúi és alkotói. A háttérben dolgoznak ugyan, de jobban befolyásolják az embereket, mint a gazdasági változások, és a politikai küzdelmek. A diktátori rendszerek ezt jól tudták, azért pl. a vallási nevelési rendszereket feloszlatták vagy manipulálták. Viszont ezeknek a visszaállításánál csak türelemmel lehet eljárni, mert szükség van olyan nevelőkre, akik ismerik az igazi gyökereket, törődnek az ifjúsággal és nem akarnak azonnal feltűnő eredményekkel dicsekedni. Sokszor a kerülő út a legrövidebb ahhoz, hogy az ember elérje önmagát és másokat. Ezt a kerülőutat felelős tanulásnak kell lehetővé tenni és megkönnyíteni, s a visszaszerzett örökséget be kell építeni a személyes élet tervébe. A nevelők személyes értékeket adnak tovább, mégpedig tanúságtétellel, nem kényszerítéssel. Legjobban a bizalom felkeltése vezet eredményre.