Természetesen, ami a legközelebbről érint mindnyájunkat, az utolsó: bennünk hogyan valósul meg Isten országa. Isten országa vagy királysága ez a gondolat, ez a fölismerés, hogy ilyesmi létezik, közel van az emberhez, mert számunkra itt a földön a legnagyobb valóság az ország, a királyság, a hatalom. Az ember nem tudja ezt megfogni, pedig a tényezői, akik hordozzák a földi hatalmat, azok itt vannak közöttünk, de bizonyos titokzatosság veszi körül még ezeket is. A földi országok kormányzása, adminisztrációja, ereje mind látható tényezőkön nyugszik, mégis maga a hatalom az egy kicsit mindig körül van véve titokzatossággal, és megfoghatatlan.
Ehhez kapcsolódóan, ezt a fogalmat használva fejezték ki ezek az emberek, akik meglátták, fölismerték, hogy Isten is ilyen megfoghatatlan hatalommal viszonylik az egész teremtéshez. Akik ezt fölismerték, ezzel a szóval fejezték ki: Isten királysága, Isten országa. Rahner így fogalmazza meg: nem más Isten országa, mint Isten akaratának érvénye és érvényesülése a teremtésben. Az érvényesség más, mint az érvényesülés, legalábbis számunkra. Mert érvényben lehet egy törvény például, de senki se tartja meg. Isten országának érvénye tehát, hogy Isten akarata érvényben van, azt jelenti, hogy az egész teremtés alá van vetve Isten akarata érvényének.
De ez nem olyan ám, ez az érvény, hogy nem érvényesül! Hogy pusztán csak törvény, de nem tartja meg senki. Ez érvényesül is. Más szóval ez azt jelenti, hogy a teremtés nincs magára hagyva: megteremtette Isten, aztán a saját lábán járjon tovább – mint a deisták a múlt században gondolták. Nem hagyta magára Isten a teremtést, hanem az akarata mindenen keresztül, még a teremtés legapróbb zugaiban is érvényesül. Még amikor mi azt gondoljuk, hogy nahát, itt az ember akarata érvényesül, akkor is Isten akarata van érvényben, mert ő akarja, hogy mi szabadok legyünk.
De akik meglátták, hogy ez a végső valóság, ez az akarat, ez a királyság az egész teremtés fölött érvényesül, azok azt is keresték és kutatták, és meg is látták, hogy hogyan érvényesül Isten akarata a teremtésen át. Isten akarata az emberi világon belül látszólag már nem érvényesül, hiszen az ember úgy lép föl itt a földön, mint aki megtagadja Isten akaratának az érvényesülését. Az ember úgy viselkedik, mint hogyha az ő akarata érvényesülne. Egyenként is, meg birodalmakban is. Akiknek Isten megmutatta, hogy az ő akarata érvényesül, gondolhatjuk, hogy azoknak milyen gyönyörűséges teher volt ennek a titoknak a hordozása. Például Ábrahámnak megmutatta Isten az ő akarata érvényesülésének az útját, hogy majd általad, belőled származik valaki, aki áldás lesz minden népnek. Mert ez az áldás nem más, mint Isten országának, Isten akaratának érvénybelépése. Gyakorlati érvényesülése valakire vonatkozólag. Hiába áld meg a pap valakit, ha az illető nem fogadja be szívvel-lélekkel Isten akaratának az érvényesülését magára nézve. A kettőnek együtt kell járni. Ábrahám, Noé hordozták ezt a kínos, szép terhet: látták, hogy Isten akarata érvénybe lép általuk is. Mózes, aki a szövetséget is átvette, és fölismerte, hogy Isten akarata az, hogy azon a rabszolgaságban sínylődő kis népen keresztül konkretizálódjon Isten uralma. Egy népet, konkrét népet, annak az életét, szinte államiságát is kisajátította Isten bizonyos fokig, hogy az uralmáról adjon fogalmat, megízleltesse, megkóstoltassa velük. Szép volt ennek a népnek, az ő számukra hordozni ezt a rettentő nagy terhet és föladatot a földön. A nemzetek között Isten népének lenni.
Az ő istentiszteletük az Isten országával volt kapcsolatban valahogy, de rá kellett jönniük, hogy ők még csak képe, ígérete az Isten igazi országa eljöttének. Ők még csak ígéretben birtokolják Isten országát. De már ezt hordozni is szép volt.
Aztán jött a második korszaka Isten országának a földön, mikor eljött ténylegesen. Amikor az ígéretek beváltak. Az ígéretek egy valakire szóltak, aki majd megvalósítja Isten országát. A várakozások is mind valakihez kapcsolódtak, és azt gondolták, hogy valami nagy, döbbenetesen nagy külsőségekkel hozza el az a valaki Isten uralmát a földre.
Mikor pedig megérkezett, akkor a várakozásoktól elütő volt teljesen, ahogy Jézus Krisztus a személyében hozta ezt a titokzatos, láthatatlan uralmat. Isten uralmát az ember fölött. Annak a titkait, annak a törvényeit, a mikéntjét, belső fölfoghatatlan szépségét, békéjét. A szeretet és igazság uralmát. A szentség, és az ajándékok, a kegyelmi ajándékok áradását.
Micsoda nagyszerű volt a mi Urunknak, Jézus Krisztusnak, emberi szívének, akaratának, lényének ez a tudat, hogy ő hordozza ténylegesen, most már a teljes valóságában az egész emberiség, az egész jövő számára, az örökkévalóság számára hordozza Isten uralmát. Azt a szépséges, tiszta, igaz uralmat, a Szentháromság egy Isten légkörét, hatókörét, hatáskörét, boldogságát.
Azzal is kezdte, mikor meghirdette Isten országát: a boldogságokkal. Boldogság megélni ezt. Ez az egyetlen boldogság – bár mindnyájan minél teljesebben már itt a földön megélhetnénk! Mert ez valóság, realitás, de minden várakozás ellenére a kicsik, a szegények, a gyermeki lelkek, az üldözöttek fogadhatják be csak. Akik vállalják az embertársaikat, azok szolgálatát, azokban valósul meg mindig jobban és jobban, a bélpoklosok, a haldoklók szolgáiban. Akik magukat a legutolsó helyre teszik, akik a keresztet minden nap fölveszik. Ilyen furcsa, ellentétes dolog ez az Isten országa.
Most már rátértünk arra, hogy az Úr Jézus nemcsak személyében hordozta, hanem minden törekvése az volt, hogy azok, akik befogadják Isten országát, azokból létrejöjjön egy közösség a földön. Egy elpusztíthatatlan, az utolsó ítéletig érvényben lévő és meglévő közösség, amelyre rábízza a maga szívének a kincseit. Isten országának a titkait. Ti vagytok azok, akiknek megadatott ismerni Isten országa titkait, mondja a kicsinyeknek, a megriadt apostolok nyájának, meg mindnyájunknak, akik hozzájuk csatlakoztunk. Fokozatosan mindig jobban és jobban, az egyház kapja meg a teljességét, a kulcsokat, Isten országa kulcsait. Mert akié a kulcs, azé a ház, azé a város. Mindent ránk bízott Isten. Az egyházra, és nem másra.