Itt segített engem egy nagyon fontos meglátáshoz egy német dominikánus atya, Josef Pieper: megláttam, hogy a teremtő szeretet a mi oldalunkon hova bújik meg bennünk, hol rejtőzik, a mi teremtő szeretet-képességünk hol van, miben van.
Ez a Josef Pieper miután megállapítja, hogy a német nyelvben csak egyetlen szó van a szeretetre – magyarban is tulajdonképpen –, azt elemzi, hogy mi történik, mikor én kimondom valamire azt, hogy „szeretem”. Mint például ezt a berendezést, ezt a kis készüléket, vagy barátomat, testvéremet, szüleimet, feleségemet szeretem. Mi történik akkor? Mi megy végbe? Mi van a szóban? A legkülönbözőbb dolgokra tudom kimondani, hogy szeretem; még Istenre is, az egész világra. Mit rejt ez a szó valamennyi esetben?
S akkor negatíve megállapítja, hogy nem az eszemhez tartozó valami ez elsősorban, amikor azt mondom: szeretem. Ez egy hozzáállás. A hozzáállásunk ugye az akaratunkhoz tartozik. Az akaratunknak a megnyilatkozása ez, onnan jön elő ez a szó, ott van a fedezete. Az akaratunkról nem tehetünk, hogy ilyen, azt nem mi alkottuk, annak a szerkezetét a teremtő adta meg, hogy képes az akaratunk ezt kimondani, vagy akaratunkra támaszkodva ezt kimondjuk. Az akaratunk természete olyan, hogy én valamihez így hozzá tudok állni, és ezzel a szóval, hogy „szeretem”, olyasmi megy végbe, mint mikor a gyerek kitárja a karját és megöleli az édesanyját vagy édesapját. Az akaratunkban is egy ilyen ölelő gesztus rejtőzik. Amikor azt mondom, „szeretem”, beveszem az akaratomba, beveszem a gondomba, mert jónak találom; de jó! Látta Isten, hogy jó, mindarról, amit teremtett, bevette a gondjába, akaratába.
A szeretet ehhez a képességünkhöz tartozik, itt jelenik meg az életünkben, belénk programozva. És azért merte Isten ránk bízni ezt a teremtést, amiről ő látta, hogy jó, mert ezt a képességet ő belénk teremtette, hogy mink is tudjuk látni valamiről, hogy jó, és mink is be tudjuk venni a gondunkba, szeretetünkbe.
Tehát valamennyire minden szeretetnyilatkozatunk mögött ott van az a valóság, hogy bevesszük a gondunkba és azt mondjuk rá: de jó, hogy van. Persze mindegyikünkben más szinten, más módon helyezkedik el ez az akarati képesség és másra és másra tud irányulni és más az intenzitása.
Akkor jöttem erre élményszerűen rá, mikor én ezt a Pieper-könyvet németül olvastam, épp akkor Kelet-Németországban volt az utam és sokat tartózkodtam vonaton – Magdeburgból Erfurtba, az két óra gyorsvonaton, ha nem több. Akkor olvastam és fedeztem föl, ceruzával mindent jeleztem, aláhúztam; borzasztó nagy fölfedezésnek éreztem ezt.
Amikor hazajöttem, itt, a ház előtt, itt, ebben a virágos részben dolgozott az egyik nővér, tűző napon, dél felé. Szalmakalapot vett föl a nap ellen, vékony, hosszú kapával kapálgatott. Rászóltam, hogy hát a vérnyomása is ingadozó, szíve is rossz… s akkor rám nézett, a hosszú kapanyélre kicsit támaszkodva, s azt mondja: atyám, szeretem a virágokat. Képzeljétek el, én ezzel a fölismeréssel, hogy a szeretet hol lakik bennünk, hallom ezt, s rettentő elszégyelltem magamat. Mert magamban mindjárt az volt, hogy én is szeretem a virágokat. De milyen különbség van ennek a nővérnek a virágszeretete meg az én virágszeretetem között! Én szeretem, mikor már megvannak készen, gyönyörködik az ember bennük; az illatát élvezem, ő meg már gondoskodott róla, hogy a rothasztóból komposzt kerüljön a virágágyakba, azokat előkészítette, aztán elültette vagy magról, vagy szerzett palántát, ismeri az egészet, megtervezte, öntözi, kapálja… hogy vette gondjába ő, hogy szereti a virágokat ő – és hogyan szeretem én, aki csak egy pár virágnevet tudok mindössze, és hozzá se nyúltam a virágkerthez…
Nagyon bevilágított nekem akkor. Az vigasztalt, hogy én is beveszek valamit a gondomba. Az én szeretetem másra irányul… És ugye mikor ezt így felfedezitek, azonosítjátok magatokat a Pieper bácsinak ezzel a nagyszerű meglátásával, kifejtésével, akkor – gondolom – nálatok is felmerül, hogy hogyan áll az én szeretet-képességem, ami az akaratomba, létembe van írva, és mire vonatkozik, milyen gonddal, milyen intenzitással, odaadással veszem én be azt az én lényembe, amit én szeretek.