Moszkva fejedelmei erős és szilárd államot hoztak létre. De ennek az államnak az alapja a hatalomtól való félelem és mindenki szolgálatra kényszerítése volt. Többé már nem kívánta meg az önkéntes áldozat szellemét, mely szentségre vezethetett. Az egyház a világi hatalomra bízta a nemzeti állam létrehozását és megformálását, amelyben korább maga is oly elevenen közreműködött. Azonban az igazságtalanság, mely – mint mindenütt a világban – a moszkvai államban is uralkodott, a keresztény lelkiismeret szerint korrektúrára szorult, hogy a dolgok állása helyrebillenjen. Ez a lelkiismeret annál nagyobb szabadsággal és tekintéllyel tudott ítélni, minél kevésbé volt a világ foglya, minél radikálisabban tagadta azt meg.
A „Krisztusban való bolondokat” úgy fogadta az Egyház, mint Krisztus igazságáért küzdőket a nyilvános életben. Az egyház harminchatot nyilvánított közülük szentnek. Azok száma, akik nem lettek kanonizálva, ennél sokkal több.
Az orosz irodalom is megformázta a „Krisztusban való bolond” típusát. Puskin „Borisz Godunov”-jában a Jurogyivij Ivánt, a „Bolsoj Kolpak”- ot a színpadra is bevezeti. Moszkvában élt Rettenetes Iván fiának, Feodor Ivanovics cár idején.
Mesélik, hogy „szívesen szemlélte a napot és közben az Igazság Napjára (Sol Iustitiae) gondolt”. A gyerekek kigúnyolták, de ő nem büntette meg őket, hanem csak nevetett és előre megmondta nekik jövőjüket. Tolsztoj „Gyermekkor és ifjúság”-ában Jurogyivij Grisával ismerkedhetünk meg. Gyönyörűek az oldalak, melyek a csavargó éjszakai imáját írják le és Dosztojevszkij Szoszima sztarecének bemutatásához hasonlítanak. Tolsztoj vázolja a bolond Vászenyka portréját is. A 19. század első felében élt Tula kormányzóságban és szentség hírében állt.
Mindezekből jogosan következtethetjük, hogy a jurogyivij-ek szentsége jobban elénk tárja az orosz ember nemzeti és lelki sajátságát, mint bármi más. Krisztus és keresztjének szeretete ott él minden orosz szívében, aki valóban hisz Krisztusban. Ezt a szeretetet élték meg ezek a szent bolondok a legvégső határokig.
A szellemi-lelki nomádság és a korlátlan individualizmusnak a szabadsága teljessé vált ezeknek a „bolondoknak” az életében. Minden forma és mérték megvetése, mindenben az „abszolút” utáni sóvárgás, minden „jó szokás”, örökérvényű szabály, kispolgári szellem elleni gyűlölet mindenféle formája jól nyomon kísérhető a „jurodsztvo”-ban. Épp ez az orosz ember legtitkosabb hajlamainak szintézise és csak így magyarázható a „Krisztusban való bolondok” sikere és emberfeletti önátformálódása.
Csak Oroszországban volt sikerük? Kétségbe vonható. Az első jurogyivij nyugatról jött orosz földre. És amikor sok más lelket lángra lobbantott, elterjedt Oroszország határain túl is. Az újabbakban is hasonló vonzalom támadt Krisztus szeretete és keresztje iránt, ami aztán hasonló tettekre is sarkallta őket. Gondoljunk csak szent Ulfra, aki a 8. században élt vagy Assziszi Szent Ferenc aszkétikus kezdeményezéseire, vagy Istenes Szent Jánosra, vagy Néri Szent Fülöp „ritka ötleteire” a 16. században!
Egy 17. századi gyűjteményben – „Lelki énekek az isteni Szeretetről” – találjuk a következő kis verset:
Ebben a dalban vannak talán költői hibák, de érezzük benne a Lélek igazi erejét. Aki olvassa, önkéntelenül is a 16. század Moszkvájában érzi magát, egy Vaszilij Blazsennij-i atmoszférában. Ám e dal Bordeauxban keletkezett és megfogalmazója egy jezsuita: Josef Surin (1600 körül). És mégis alig találhatunk máshol hasonlóan világos és kimerítő bemutatást a jurogyivij-ről.
Akármit is mondanak egyes ortodox teológusok: vannak olyan nüanszbeli különbségek a nyugati és keleti vallási magatartás között, amelyek népi karakterből adódnak, de alapvető különbség nincs közöttük. Honnan is lenne? Hisz mindkét áramlatnak egy és ugyanaz a forrása: az Atya, aki magához vont, a Fiú, aki megmutatja az utat és a Szentlélek, aki egyesít!