A keleti országokban, Babilonban és Egyiptomban a királyságot úgy gondolták el, szorosan Istennel összefüggésben, hogy az a királyság a földön, földre hozza az isteni értékeket. A király személye tehát összekötőféle volt. Istenhez tartozónak fogták föl a királyt, és mégis magukhoz tartozónak. A király személyén át áradt az Istentől minden, a termékenység, jó idő, áldás, győzelem a háborúban és így tovább.
Izrael idegenkedett attól, hogy királya legyen, mert ő külön, egyenesen Istenhez tartozó népnek tudta magát. Mégis mikor Sámuel tán királyt választott, vagy jelölt ki, akkor náluk is Isten akarataként választott ki a próféta valakit királlyá. Tán rossz tapasztalataik lettek a királlyal. Nagyon kevés király volt, akiben Istennek kedve telt, és azt tette, ami jó, ami kedves az Úr előtt. A király is alá volt rendelve Izraelben a törvénynek. Csak Dávidnál látjuk, hogy Isten aztán ígéretet tesz, hogy majd az ő utódai közül lesz valaki, aki az ő uralmát és trónját örökkévalóvá teszi. Igazi király lesz. És ez lett az Úr Jézus. Nem tudták elgondolni, hogy hogyan lesz majd, hogyan teszi Dávid uralmát, királyságát örökkévalóvá.
Az Úr Jézus aztán valósággal úgy jött a földre, mint egy-egy mesében fordul elő. Mint egy idegen országnak, egy messze országnak a hallatlanul bátor királya: egyszer csak ott van az ellenséges ország közepén egyedül, és megy a személyes bátorságával, hősiességével, bölcsességével, megy ott azt a népet meghódítani, megy ott forradalmat kelteni. Megy ott azt az egész népet megmozdítani, áttüzesíteni, mert az a nép az Ő Atyjához tartozik, azt igazságtalanul az Atyjától hódították el, és az Ő teljes személyes bátorságán, odaadásán múlik minden. És tudja, hogy meg fogja szerezni ezt az országot. És tudja, hogy győzelemre viszi, le fogja győzni ezt a világot, és az Atyjához visszavezeti.
Az Ő királysága örök királyság, nem e világról való, amint meg is mondja. Ez a jellege az Úr Jézus egész királyságának. Ő nagyon vigyáz arra, hogy nehogy félreértsék valahogyan az Ő királyságát.
Először a nép nagy lelkesen egészen úgy fogadja, mint valami földi nagyságot. Gondoljunk a kenyérszaporításra, hogy ez kell nekünk. S akkor elmenekül, elrejtőzik. Még az apostolok is hányszor értik félre. És mikor valami nagyszerű élményük van, gyógyított: ne mondjátok senkinek. Nem akar hozzájárulni semmivel, hogy félreértsék a királyságát. Nem ilyen értelemben vett király: mint kísértő gondolatot elutasítja a Sátánt. Pétert is: te Sátán vagy, nem azt gondolod, ami az Isten gondolata. Hogy nézne ki, ha Ő, a mennyek országa királya átállna ide az ellenséghez – így fogja ő ezt föl.
A legélesebben az Ő királyságát akkor engedi előtérbe lépni, mikor már a szenvedés ideje elérkezik. Nem tiltakozik, hogy a keresztre kiírják, hogy a názáreti Jézus, a zsidók királya. Megvallja Pilátus előtt, igen király vagyok, de az országom nem erről a világról való. A királyságát hozza az egyházba is, mikor egyházát megalapítja, az Ő egyházát.
Az egyháza nem azonos még az Ő királyságával, országával. Csak rábízza az egyházra az Ő országát. És amikor az ellenséges király, a világ fejedelme, aki ellen Ő jött, azt hiszi, hogy na, most már győzött, mikor ennek a világnak a hatalmasai megijedve, megrendülve attól a hangtól, attól a különös működéstől, az Ő szavaitól, beszédétől, szereplésétől, innen el akarják távolítani, meg akarják semmisíteni. És minden összefog ellene a kereszten: ennek a világnak valóban minden ijesztő hatalma, terrora – Isten bölcsessége akkor hajtja végre a nagy győzelmet, akkor győzi le Krisztus ezt a világot, és a világ fejedelmét. Akkor lesz hallatlan erejű királysága nyilvánvalóvá, hogy az erősebb ennek a világnak minden hatalmánál.
Ott győz a kereszten, azért ünnepeljük mi húsvétkor a keresztet. Csodálatos, ahogy ott, éppen ott, amikor megsemmisülni látszik emberi értelemben vagy világi értelemben, akkor ide a világba, erre a földre, az emberiség világába beárad Isten irgalma, igazsága, szentsége, szeretete, jósága, békéje a kereszten át, az Ő szívén át. Akkor árad ki a szívéből az a titok, amit hozott ide: az Isten országának a kincsei, ahogy a Krisztus király prefációban majd mondjuk: igazság és élet, szentség és kegyelem ajándékok, az igaz-volt, a megigazultság kincse, a szeretet és a béke.
Akik megértették Krisztus királyságát, mint Keresztes Szent János, Szent Ignác, de az összes szentek – Assisi Szent Ferenc –, azok mind nagyon világosan, pontosan tudták, hogy nekik ezt a világot le kell győzni. Minden csábítását, gazdagságát, tiszteletét, pompáját, hazugságait, blöffjeit, hogy ezt élesen és világosan le kell győzni. És minél jobban legyőzik, annál inkább Krisztuséi és annál hősiesebb, bátrabb harcosai Isten országának.
Ezt nagyon világosan tudnunk kell, hogy ezt minden nap szem előtt tartsuk: nekünk ebből a világból – mint a választott népnek Egyiptomból – csak olyan kincseket kell, szabad, lehet magunkkal vinni, amik már az örök életnek szólnak. Gyűjtsetek magatoknak kincseket, amiket rozsda nem emészt meg, moly nem rág meg. Jó cselekedeteket.
Nekünk tudnunk kell, hogy ezt a világot böjttel, imával, önmegtagadással lehet legyőzni, amiben az Úr Jézus nekünk példát adott, és mindig figyelmeztetett. Azt mondja, virrasszatok, imádkozzatok, legyetek éberen, ne hagyjátok megtéveszteni magatokat a világtól, ne engedjétek, hogy behatoljon közétek, a házaitokba, rendházaitokba, rendjeitekbe, közösségeitekbe a világias szellem. Vagy megtévesszen benneteket ennek a világnak a szórakozása, amit kínálgat, amit hazugul próbál hozzátok közel vinni. Akkor a só elveszti az ízét, akkor ki lesztek lúgozva, akkor nem értek az Isten királysága szempontjából semmit.
Krisztus királyságának a tudata köll, hogy itt legyen bennünk és a harcra készség, hogy mi valóban forradalmasított nép legyünk itt a világban, olyan nép, amelyet az Úr Jézus vezet innen ki. Olyan nép, amely tudja, hogy a halálon át is győzni fog, mert az Úr Jézus úgy jelenik meg aztán a királysága teljességében már, mint föltámadott: nekünk is oda kell jutni. És az a szenvedésen, halálon keresztül vezet, a kiüresítésen keresztül. Ahogy Keresztes Szent János mondja: semmivé kell válnia előttünk a világnak, és bennünk a világnak.
És minden öntömjénezésnek és minden hatalomkeresésnek, hatalmi mániának, ami ezerféle formában kiütközik rajtunk naponta, mikor mások fölé tesszük magunkat, még öntudatlanul is. Világi értelemben akarunk hatalmasak lenni. S hogyha tudjuk ezt világosan, hogy Krisztus királysága milyen, hogy az Atyától jövő királyság, hogy a szeretet királysága, hogy a béke, az igazságosság, az öröm királysága, hogy Ő, királyunk minden nap jön, és hozza ezeket a kincseket, és adja bőkezűen, és mi Vele egyesülünk a szentáldozásban, akkor nem győz le bennünket a világ. Akkor nem engedünk a világ szomorúságának. Ha szomorkodunk is, akkor is olyan az a szomorúság, mint a vajúdóé, aki világra hozza az újszülöttet, a föltámadó embert.
Ezért tör ki a mai napon az anyaszentegyházból egész különös erővel az alleluja, az örvendezés, a dicséret a királyunknak, hogy milyen nagyszerű vagy Te, Urunk, milyen hős vagy Te, ahogy elindulsz, és megharcolod a harcot értünk, és kiszabadítod népedet, és legyőzöd az ellenséget! Milyen bölcsesség a kereszt bölcsessége! Okosabb Isten oktalansága a világ minden bölcsességénél! Áldott vagy, Jézusunk, és milyen jó együtt lenni, egymást erősíteni ebben a harcban, és milyen nagyszerű lesz a győzelemben részt venni!
Úgy veszünk részt a győzelemben, ahogy kivettük részünket a harcban, az önmegtagadásban, az imában, a virrasztásban, az Úr Jézusnak és egymásnak a szeretetében, szolgálatában.
Ez mozgósítja Isten népét: Krisztus királyságának a tudata.