Az ökumeniával kapcsolatosan szimbólumként idézem saját életpályámat: görög katolikus (tehát bizánci liturgiát követő) anyától és kálvinista, református apától születtem görög katolikusnak az első világháború után, 1921-ben, Sárospatakon. Tanulmányaimat is ott kezdtem, benne élve Rákóczi Ferenc, Szent Erzsébet, régi és új nagy nevelők szellemi légkörében, kisugárzásában. Tanulmányaimat római katolikus elemiben, református gimnáziumban, majd a sátoraljaújhelyi piarista gimnáziumban folytattam. Ez utóbbi keltette föl bennem a vágyat, hogy pap-tanár lehessek, s belépve egy latin szerzetbe, automatikusan római rítusú katolikus lettem.
A görög katolikus liturgia, az ikonok színes világa és a protestantizmus „ceremóniátlan”, lényegre törő törekvése között középúton lévőnek tekinthető a római rítus pompája és zenei kultúrája, a gregorián dallamoktól a klasszikus zeneköltők miséjéig. A görög katolikus, tehát a keleti, bizánci liturgia telve van misztikus utalásokkal, a római rítus a praktikus római egyszerűségre törekedett, azonban később egyre jobban átjárta az olaszok és spanyolok pompát és érzelmi effektusokat kereső szellemisége, míg a protestantizmus egyszerűségében a lényegre törekvés fedezhető fel.
A katolikus egyház különösen sokat tett a művészetpártolás, főleg a szobrászat és a festészet terén: alkotásaik ma is csodálat tárgyai, (Michelangelo, Raffaelo, Leonardo da Vinci stb.). A monumentális templomépítés terén (és újabban a modern stílusban is) a protestáns lelkület is egyetértett a katolikus törekvésekkel, s zenéjében a zsoltáréneklés magaslatára jutott. (Bach). A görög katolikusok a keleti ortodox-pravoszláv hagyományokat követve az ikonfestés és a hangszer nélküli közös liturgikus énekekben alkottak nagyot. (Ezt még az ateista vallásüldözés is méltányolta. Mindhárom keresztény irányzat tehát kölcsönösen épülhet egymás művészi alkotásaira és törekvéseire. E téren csak az egyre nagyobb számban felburjánzó szekták (főleg az Amerikai Egyesült Államokban) jelentenek veszélyt, mert azok legtöbbje művészetellenes, és fanatikus egyoldalúságra, csupán érzelmi hatásokra és anyagi vagy karitatív előnyökre törekszik.
A költészet terén jobb a helyzet, hiszen itt a teológiai különbségek könnyebben feloldódnak, hála a költői szabadságnak, amit mindenki elfogad. Ezek a költemények, Kozma László versei azért jelentősek az ökumenikus törekvések vonalán, mert mindhárom keresztény valláscsoport: orthodox – katholikosz – református meríthet belőlük lelki felemelkedést, meditatív elmélyedést, sőt misztikus lángolást. Korunk, mely keresi az „új utakat” a vallásos élmény terén, itt bő lehetőséget talál ezen igényének kielégítésére. Bibliai és filozófiai – modern, de a középkori himnuszok hitét, hangulatát lehelő – és a keleti misztikát érzékeltető költemények gazdag tárházára lel ebben a kötetben az olvasó.
Válságoktól sújtott világunkban újra előtérbe kerül a bizalom, a remény, a hit kérdése, azok az értékek, melyeket a Szentírás hirdet. Az embernek alkalma nyílik rá, hogy meglássa, megértse Isten világban való jelenlétét, a személyesség, a szeretet működését. A kötet első része, a Teremtés harmóniája, az Atya teremtő tevékenységét állítja a középpontba. A második rész Krisztus életével, jelenlétével foglalkozik. A harmadik rész témája a Szentlélek pünkösdi kiáradása, sok írás foglalkozik a magyar nyelvvel és történelmünkkel, kultúránkkal. A költemények és a jelölés nélküli prózai írások szerzője Kozma László. Sok történet szól az erdélyi katolikus és református gyermekotthonok világáról, hiszen Krisztus különös szeretettel és figyelemmel fordult a gyermekek felé. A pünkösdi részben haza, magyarság és istenhit kapcsolódik össze, a kötet a csíksomlyói búcsú bemutatásával zárul. A könyv szerkezetébe illesztve gazdag válogatást találunk filozófusok, teológusok, természettudósok írásaiból is: Krisztus hívására közösen kell válaszolnunk. Ennek a válasznak a kialakítását, megtalálását segítheti ez a könyv.
Dr. Miskolczy Kálmán Sch.P.
Ágoston
A Filozófus – így szól a legenda –
Egyszer kisétált a tengerpartra.
Agyában forgatott ezerféle dolgot
Ilyeneket: hogyan lehet boldog
Az ember, ha parányi léte
Kialszik, mint pernye feketesége.
Hogyan örök, ami széjjelpattan
Mi a lényeg elszálló szavakban.
Létezik-e egyetlen Igazság
Miben állhat az emberi nagyság
A marék por, amely égre törne
Bilincsébe van zárva örökre?
Amely kering a széthulló anyagban
Hogyan lehet a Lélek halhatatlan?
Anyag-ruháját mintegy visszaöltve
A végső Egység a Káoszt legyőzze.
Azt kereste: az Egyetlen Egyet
A semmiből ki világot teremtett.
És legnagyobb titkát a Szeretetnek
A Jóságnak, amely véle egy lett.
S amely végül a világra kiárad
Háromban Egyet, és Egyben a Hármat.
Így ballagott az Óceánnak partján
A lágy habok a sziklát ostromolván:
Apró hullám, s széthullott az Okság
És lábai a homokot taposták.
Egy könnyű szél a nyomait befújta
És csak ment és nem lelt rá az Útra.
És ahogy ment, egyszerre észrevette
Hogy egy gyermek csészével vizet merne
Tenger partján egy apró mélyedésbe
Szétfut a víz, s üres a gödör mélye.
S ahogy nézte, elfogta a részvét
A gyermek újra töltötte a csészét.
Kezét szelíden a vállára tette
És a munka céljáról kérdezgette.
Csengő hangon a gyermek felelte:
– Ez a célom, nem tart kevesebbre
Hogy a zúgó Óceánt kimerjem
E gödörbe, melyet készítettem. –
Gondolkozott: hogyan magyarázza
Hiszen végtelen a tenger árja,
A gyermeknek, hogy a munkája meddő…
De csengő hangon újra megfelelt ő:
– Munkámat én hamarabb bevégzem,
Mint Isten titkát megfejthesd egészen.
Mert elmédbe oltotta a vágyat:
Keresd őt, hogy végül megtaláljad
A szándék, amely megfogan szívedbe
Maga az út, és ő készítette.
Mert önmagát átadta előbb
S úgy teremtett téged, keresőt.
Mert ne feledd: bár célja van az útnak
Ő az Út is, életedben új nap.
És ki vágyat a szívedbe olta:
Nem keresnéd, ha tiéd nem volna.
És egy hullám a homokra görgött
Csapásával megtölté a gödröt.