Jusztinosz Apológiája így ír: „Akinek tehetsége van, tehetsége szerint ad azt, amit akar. Ami összejött, az elöljáróknál helyezik letétbe. Ez… arra szolgál, hogy segítsen az özvegyeken, az árvákon, azokon, akik betegség miatt vagy más okon ínségben vannak: a foglyokon és az idegeneken, akik megtalálhatók a közösségben.” (Apologia I 67)
Korintusi Dionüsziosz püspök könyvének 15. fejezete tablóban mutatja meg ezt a magatartást: „A rabszolgákat és a rabszolganőket is megnyerik, mert szeretik őket, hogy keresztények legyenek és… megkülönböztetés nélkül testvérnek szólítják őket… Akinek van, irigység nélkül ad annak, akinek nincs. Ha meglátnak egy idegent, bevezetik lakásukba és örülnek neki, mint egy igazi testvérnek… Ha pedig meghallják, hogy közülük valakit Krisztus nevéért bebörtönöznek vagy meggyötörnek, akkor mindnyájan gondoskodnak szükségleteiről, és kiszabadítják, ha az lehetséges. Ha pedig akad közöttük még szegényebb és rászorulóbb és már semmi fölöslegük sincs, akkor két vagy három napig böjtölnek, hogy a rászorulóbbnak fedezzék szükségletét.”
Álljon itt még hitelesítésül két idézet olyanoktól, akik az ellenség szemével nézték a keresztényeket:
Szamoszatai Lukiánosz – gúnyiratában – egy Peregrinusz nevű szélhámos álkeresztényről így ír: „Amikor börtönben volt, megkísérelték a keresztények, hogy minden lehetséges és lehetetlen dolgot elkövessenek, hogy a börtönből kimentsék… A legelőkelőbbek még a börtönőröket is megvesztegették és az egész éjszakát nála töltötték. Kövér ételeket hordtak össze neki és szenteskedő beszédeket folytattak…. Ezek az emberek ilyen esetekben, amelyek közösségeiket érintik, érthetetlenül nyüzsögnek és fontoskodnak nem ismerve se pénzt, se fáradságot.”
Végül talán a legbizonyítóbb erejű a keresztényüldöző Juliánusz felháborodott levele a keresztények felháborító magatartása ellen: „Hát nem fogjuk föl, hogy ez az istentelenség (= kereszténység) a legtöbbet kívánja az emberségtől a keresztények és az idegenek iránti magatartásban és gondoskodásban, valamint a halottak eltemetése érdekében? Az istentelen galileaiak a saját szegényeiken kívül még a mieinket is táplálják. Nyilván azért, mert ők nélkülözik a mi gondoskodásunkat!”
Juliánusz tehát már veszélyes vetélytársat lát a kereszténységben… A keresztény támogatás utánozhatatlan ereje éppen abban volt, hogy nem centrálisan, felülről irányították, hanem bázisai a sorsközösséget vállaló, egyes helyi közösségek voltak.
Lohfink nagyon kemény szavakat használ az ókeresztény teljesítményt elbagatellizálókkal szemben: „Nyomorult hermeneutika lenne, hogyha az ókori keresztény szövegeket azért közömbösítenénk, mert mi, maiak szkeptikus, rezignált közösségeinkben az Evangélium komolyan vételét nem tartjuk lehetségesnek!”