Mint nevelők meg tudunk felelni ezeknek a követelményeknek? Ehhez a vállalkozáshoz csak egy törékeny eszközünk és bizonytalan fegyverünk van a szó, ami még bumeráng is lehet. Az elmúlt időkben azonban találkozhattunk olyan ellenálló csoportokkal, amelyek üres kézzel, de töretlen bátorsággal képesek voltak a küzdelemre, s megmutatták, hogy az igaz szónak ereje van, meg tudja ingatni az erőszakos rendszereket. Az ilyen emberek lerombolják azt a falat, amely a belső meggyőződés és a külső magatartás között van. Helyreállítják a kapcsolatot, amit a hazugság szétszakított. Ma talán a nevelők azok, akik üres kézzel, de megfelelő bátorsággal kötelesek kimondani a felszabadító szót, amellyel ledönthetik a falat a társadalmi kizárás és a peremre került fiatalság között. Felszabadító csak olyan szó lehet, amely őszintén beszél a fiatalokhoz, hamis tartózkodás és hamis kompromisszum nélkül. Olyan szóra van szükség, amely párbeszédet kezd, és amely valamit vár, nem pedig előre elítél. Csak ilyen szavak vezethetik a fiatalokat a lelki élet felé. A szakmabeli kiképzés és a munkanélküliség égető problémái között is vannak kihasználatlan lelki energiák, amelyeket senki sem ébresztette fel. Hány fiatal nem jut el saját énjének megtalálásához, nem ismeri fel képességeit, mert ki van rekesztve önmagából, mert még nem találkozott felelősségteljes hívő szóval, amely lehetővé tette volna neki, hogy magát kifejezze és képességeit kipróbálja. Ha az embernek megadják az eszközöket ahhoz, hogy önmagát kifejezze, azzal megakadályozzák a vak indulatok kitörését, lehetővé teszik a kölcsönös elismerést és hozzásegítik ahhoz, hogy a szó és az igazság törvénye szerint igazodjék másokhoz. Az alávetettség érzését fel lehet cserélni az egymás mellett levés szellemével.
+ + +
Ugyanakkor a múltat át kell alakítani jövővé. De itt beleütközünk a nevelők második ellentmondásába, amely nem más, mint az emberi történelem paradoxonja. Gyermekeink előtt és irántuk való szeretetből elfogadni a világért való felelősséget, lényegében nem más, mint felelősséget érezni a ránk hagyott dolgokért, olyan örökségért, ami ott van mindnyájunk emlékezetében. Ha esélyt adunk gyermekeinknek, hogy valami újat kezdjenek, azzal utat nyitunk a jövőbe, amely nincs előre beszűkítve, hanem szélesre tárul. Minden nemzedék valamiképpen elhatárolja magát az elözőktől. A fiatal generációban el van rejtve a jövő energiája. De az elődöktől a távolságot nem tudja tartani és a jövőt nem tudja építeni, ha nem használja fel az örökséget, amit kapott. A legfőbb társadalmi formák nem hiába alakítottak ki bizonyos szertartásokat azon csatornák számára, amelyeken a régit továbbadták. Az életnek és a kultúrának az áthagyományozásában a lét legnagyobb értékei szerepelnek: az élet és a halál vagy a szabadságra kimondott igen és nem. A neveléssel a gyermeket bevezetik a kultúrába és az azt jelenti számára, hogy annak adósa lesz, elfogad egy szellemi formát, amely hozzásegíti saját alakulásához, és így néz a jövőbe. Az ember átformálása kettős úton halad: visszafelé haladva megismeri a múltat, a benne levő sikerekkel és csalódásokkal, előre nézve pedig számot vet a lehetőségekkel, s megteremti a személyes döntés előfeltételeit, amiben benne van a közösséghez való alkalmazkodás is. Ezért a nevelés egyszerre megőrző és haladó.
Ez a kettős élet újra elvezet a szellemi élet lényegéhez, aminek az a sajátsága, hogy benne van a múltra való emlékezés és az előre nem látott újdonság keresése. Most úgy tűnik, hogy ez elvezet bennünket korunk égető kérdéséhez. Megfigyelhető, hogy valóságos törésvonalak jelentkeznek, amelyek a kultúra átadását veszélyeztetik. A nyugati társadalomban nagyon érezhető a technikai és gazdasági nyomás, amely ugyan előre dob bennünket, de ugyanakkor csak azt válogatja ki, ami hasznos és sok értéket elfeledtet. Gondoljunk csak sok fiatalnál a vallási tudatlanságra Nyugat-Európában. Kelet-Európában pedig nagy erőfeszítéssel igyekeznek az elnyomott vagy tiltott emlékeket feléleszteni, ami egyben cselekvő lendületet is ad. Az egész világon tapasztalni lehet a földrajzi, társadalmi és érzelmi elgyökértelenedést, és ez számtalan fiatalt megfoszt egzisztenciális alapjától, hiszen elidegenednek családi és kulturális forrásaiktól.
A jövő felé nézés ma nem kevésbé problematikus, mint a múlt értékelése, hiszen a kettő összefügg egymással. Luc Pareydt nemrég megjelent írásában arról a nemzedékről beszél, amely csalódott örökségében, és a történelmet csak szemléli, de nem akar cselekvő szemlélője lenni. Ha egy egész nemzedék intenzíven megéli a maga történelmét (hogy egyetértésben vagy konfliktusban, az itt mindegy), akkor abban megtalálja a maga értékeit vonatkoztatási rendszeréhez.
A mai fiatalságban azonban hiányzik az ilyen vonatkoztatási rendszer, azért nehezére esik az is, hogy saját maga számára meghatározza jövő terveit. De a világméretű gazdasági bizonytalanság és a mai társadalomban azoknak a szellemi rendszereknek a tipikus hiánya, amelyek a történelemnek felismerhető értéket adnának, ma sokkal inkább teremtő fantáziát követelnek. Olyan fantáziát, amelynek nemcsak világos elképzelése van a jövőről, hanem azt új értelemmel is tudja telíteni, s azon túl képes bátorságot ébreszteni a megvalósításhoz, s azt kellő irányba terelni. Ehhez jön egy szenvedélyes követelmény: új viszonyba állni az idővel. Ma ugyanis ezt a viszonyt a technikai forradalom jellemzi, amelynek megvan a maga sajátos célja.