Helyzetünket sok minden magyarázza: történelmi, egyházszervezeti és kényelmi szempontok egyaránt. Az egyházüldözés az elmúlt évtizedekben mindenféle belső egyházi munkamegosztást, összefogást, egyeztetést, tervezést akadályozott. Nem tanultunk együttműködést… Az egyházmegyék – élükön az apostolutód püspökükkel – olyan autonóm egységek, amelyeket sem nemzeti határoknak, sem bárminemű püspöki karnak nem lehet alárendelni. A részek autonómiáját csak jelentős közös erőfeszítéssel lehetne egy nagyobb, közösen cselekvő egységbe fogni. Ilyen erőfeszítésre nálunk még nem futotta… S nem utolsósorban: könnyebb dolog áttekinthető kisebb egységekben gondolkodni. A híveknek is, a pásztoroknak is egyszerűbb. Ám ez azzal járhat, hogy elvesszünk a részletekben; hogy az egészet, a magyar katolikus egyházat senki sem érzi a maga ügyének; hogy az megfoghatatlanná, inkább ígéretté, semmint valósággá válik.
A magyar egyház ilyen ködszerű léte mégsem akadálya a kommunikációnak. Lehet, hogy az egyház belső egysége elégtelen, de a külvilág számára meghatározatlansága ellenére is létezik magyar egyház. És a lét magával hozza a kommunikációt. Nem lehet nem kommunikálni! – szól a kommunikációelmélet egyik alaptétele. Az, hogy mások tudomásul vesznek (és viszont), kommunikáció. Ahogyan lépéseinket, változásainkat, önmagunkat társas, társadalmi környezetben, mások szeme előtt kivitelezzük, az kommunikáció. Súlyos tévedés lenne azt hinni, hogy a kommunikáció a szóra és a tudatos közlésre korlátozódik! Éppolyan fontosak a cselekvésekben, mozdulatokban kifejeződő nem verbális megnyilvánulások. A papi életmód, a püspöki paloták[], az apácaruha, a Szeretetszolgálat munkája mind valamilyen jelentést hordoz. És a tudatos közlési szándék beágyazódik a félig és a nem tudatos megnyilvánulások sokaságába. A figyelmes résztvevő mindezt együttesen észleli, és egyetlen üzenetként próbálja értelmezni. A hangsúly alkalmasint fontosabb lehet, mint a szó maga. És a szónak nem szótári jelentése, hanem környezeti beágyazottsága ad súlyt és értelmet. A textus adott kontextusban nyeri el teljes jelentését. Végeredményben tehát nem vitás, hogy az egyház mindenkivel, az egész társadalommal kommunikál. Tisztázásra vár azonban, hogy ez a tény pontosan mit takar.
A látszólag egyszerű kérdés legalább hétféle problémát rejt.
- Ki az, aki közöl valamit? Ki szerepel úgy, mint egyház? Ki személyesíti azt meg? Ki(k)nek, egyéneknek, közösségeknek, személytelen intézményeknek a megnyilvánulásai esetén jogos az benyomás, hogy az egyház kommunikál? Vajon ugyanazokat a cselekvőket tekinti-e a teológia, az egyházjog, a hívők felfogása és a profán társadalom az egyház kommunikatív megjelenítőinek?
- Kivel, kikkel közöl valamit az egyház? Meghatározott csoportok az egyházi híradások címzettjei? Vagy az egész társadalom a közlemények befogadója? Igazodik-e ahhoz az egyház, hogy kivel akar közölni valamit? Foglalkozik-e azzal, hogy potenciális hallgatóinak (saját tagjainak és a távolállóknak, a szimpatizánsoknak és az ellendrukkereknek stb.) milyenek a fájdalmai, milyenek az elvárásai, és hogy milyen megváltásra szorulnak?
- Mit közöl az egyház – szóban, tanítása által és léte s magatartása, alkalmasint politikai szereplése révén? Vajon ez a közlés a Jóhír továbbadása, a megváltás hirdetése-e, vagy egy társadalmi szervezet önérvényesítésének és egy társadalmi rendnek a bemutatkozása? És ugyanazt közli-e mindenkivel? Vagy a társadalom különböző csoportjai, rétegei számára különböző mondanivalója van-e? Ugyanazt hirdetik-e szavai, közösségi életének példája és társadalmi megnyilvánulásai? És minden, az egyházat megjelenítő személy vagy intézmény stb. ugyanezt és ugyanúgy közli-e? Vagy lehet-e a különböző egyházi közlések között feszültség, ellentmondás? Ha tetszik, ha nem, mindez összegződik! Ezért kérdéses, hogy végeredményben milyen üzenetet képvisel az egyház?
- Az egyház megjelenítői tudatosan közölnek-e valamit? Magatartásukat összhangba igyekeznek-e hozni a rájuk bízott Evangélium tanúsításával? Tudatosan formálják-e az egyházról kialakuló képet és a neki tulajdonított törekvéseket? Vagy az információátadás az egyház oldaláról nézve öntudatlan, és a kialakuló kép az egyházon kívüli társadalom értelmezésének eredménye?
- Ellenőrizni tudja-e egyáltalán az egyház a megnyilvánulásaiból kihallható dolgok tartalmát, értelmét? Vagy az ezerféleképpen és ellenőrizhetetlenül formálódik és torzul, és akár önmaga ellentétébe is fordul a dekódolás, értelmezés, befogadás folyamatában? Figyelemmel van-e az egyház a lehetséges befogadók előzetes ismeretére, előítéleteire, felfogóképességére?
- A közlések és jelentéshordozó cselekedetek milyen másod-, harmad-, stb. jelentéseket hordoznak? És akár volt az üzenetnek eredendően szándékolt rejtett üzenete, akár sem, ezt hogyan értelmezik a társadalom különböző csoportjai?
- Végül milyen eszközökkel kommunikál az egyház? Milyen megnyilvánulási módjai, milyen szimbolikusjelzései vannak? Szava, liturgiája, szentségei, szakrális és egyéb tárgyai hogyan működnek mint kommunikációhordozók? Hívei, mozgalmai, hierarchikus szervezete és tisztségviselői, valamint politikai szimpatizánsai által a közlés milyen társadalmi közvetítőcsatornáival rendelkezik? A nyilvános kommunikáció eszközeit, kezdve a prédikációtól és katekézistől, a közéleti megnyilvánulásokon át, a tömegkommunikációs jelenlétig hogyan használja és hogyan hasznosítja az egyház[?
A vallási-egyházi kommunikáció külön szakma és önálló tudományág tárgya], amely világszerte intézetek és folyóiratok túcatjait, szakemberek ezreit foglalkoztatja. Ez nem foglalható össze néhány oldalon[. Egy rövid tanulmány csak néhány legfontosabb összefüggés megvilágítására elegendő. Kiindulásnak ez sem kevés! Tehát: kikkel kommunikál a magyar egyház?
Az első mezőny: az egyház maga. Az egyház kifejezéssel itt nem misztikus valóságát, hanem hívei és tagjai rendezett és szervezetben élő összességét (a látható egyházat) jelöljük. Pasztorálteológiai és szociológiai értelemben az egyház kommunikációs közösség. Hitét, hagyományát, emberi kapcsolatait, szervezeti rendjét folyamatos kommunikáció segítségével tartja fenn és örökíti tovább.
Az egyháznak önmagával való kommunikációja különleges. Középpontjában a jézusi tanítás intézményes megőrzése és továbbadása áll. Az egyház céltudatos, közlő, tanító tevékenysége tartalma és célkitűzései szerint pontosan meghatározott. Ebben a céltudatos és intézményes kommunikációban kétezer év óta meghatározó szerepe van a pásztoroknak, a papi hivatal hordozóinak. Amíg az egyház saját, „belső” kommunikációja a keresztény társadalom közösségi hálózatában zajlott, fel sem tűnhetett, hogy még egy alapvető funkciót hordoz, az egyház közösségi természetének ápolását. Ez azóta vált nyilvánvalóvá, amióta a társadalom közösségi rendje megbomlott és amióta az egységes keresztény kultúrát világnézeti pluralizmus váltotta fel. Azóta az egyház önreflexiójában egyre nagyobb a súlya a keresztény életvitel és a közösségalkotás gyakorlati kérdéseinek, a keresztény kultúra ápolásának, valamint a világgal való párbeszédre történő felkészülésnek. Isten népe ezerféle vallási és profán tevékenysége, csoport-, szervezet- és testületképződése ellenben mindenekelőtt világiak cselekvése[. A minden megkeresztelt Krisztus-hívő általános papsága a világiakat az egyház mind belső, mind külső kommunikációjában való önálló és a papsággal egyenrangú részvételre[
A céltudatos információátadás feltételezi a tárgyismeretet és a kommunikációs partner ismeretét. Azonban nemcsak a nem hívő társadalom terra incognita, hanem saját egyházunk is az. Az egyház széttagoltságával függ össze, hogy a belső egyházi eszmecsere nagy része helyi vonatkozású és a közvetlen, személyes ismeretségekkel kapcsolatos. A legtöbb pap nem ismeri más egyházmegyék más szemináriumokban nevelődött papjait. Kevesen vannak, akik környékük, városuk, egyházmegyéjük horizontján túl tudnak tekinteni. A világiak körében is kevés az érdeklődés az egész magyar egyház ügyei iránt. Keveset tudunk róla és még kevésbé látjuk módját, hogy az egyházunk iránti felelősségünket a gyakorlatban érvényesíteni tudjuk. Ez nem független attól az adottságtól, hogy kik képezik az egyház belső párbeszédének közönségét. Az eredmény: a magyar katolicizmusban megfigyelhető kommunikációs belterjesség. Ezzel együtt jár a kulturális lemaradás – mind a világegyház egyéb területeivel szemben, mind a magyar társadalomhoz mérten. Az egyház kommunikációjának, azaz a híveivel és a világgal való párbeszédének megélénkülése saját újraéledésének és küldetése megvalósításának is feltétele és kifejeződése. A kapcsolatteremtés az életjele. A zsendülő élet azonban ápolást igényel. (Az egyháznak az önmagával való kommunikációjában is még hatalmas kihasználatlan lehetőségek rejlenek. Kihasználásuk feltétele az önvizsgálatra, önmagunk ismeretére, a közös ügyeink megbeszélésére ösztönzés és a kommunikációs lehetőségek senki elől el nem zárt
Az egyházi kommunikáció néhány alapviszonylatának vizsgálata önismeretünk halaszthatatlan követelménye. Van-e és milyen beszélő viszony van az egyház tisztségviselői és hívei között; értelmiségi és tanulatlan keresztények között; a latin rítushoz tartozók és a görög katolikusok között; az egyház különböző politikai pártállású tagjai között, „progresszívok” és „tradicionalisták” között stb.?[1
Az egyháznak önmagával való párbeszéde társadalomszerkezeti kategóriákban viszonylag pontosan körülírható. Ennek a belső eszmecserének a közönsége a társadalom egyházhű, vallását gyakorló része, nyolcszázezer-egymillió ember. Van egy, a hetvenes évek legelején gyűjtött helyzetkép: tizenhatezer ember adata. Az akkori megfogalmazás szerint „a magukat vallásosnak mondók 80,2 százaléka vagy legalább 60 éves, vagy/és falun lakik. Hasonlóképpen a magukat vallásosnak besocolók 60,3 százaléka vagy legalább 60 éves, vagy/és inaktív kereső vagy eltartott; 64,6 százaléka vagy legalább 60 éves, vagy/és 8 osztálynál alacsonyabb iskolai végzettséggel rendelkezik. Röviden: a magukat vallásosnak mondók túlnyomó többsége idős, vagy/és falusi, vagy/és alacsony iskolai végzettségű. …] Ezt a képet kiegészíti, hogy a magukat vallásosnak mondók egy főre jutó jövedelme – a nem vallásosakéval azonos foglalkozási és életkori kategóriákon belül is – mintegy 10-20 százalékkal alacsonyabb, mint a nem vallásosaké… A magukat vallásosnak mondók között több mint kétszer akkora (37,8 százalék) a tévékészülékkel nem rendelkezők aránya, mint a magukat nem vallásosnak mondók között (16,8 százalék)… Autóval rendelkezik (1972-ben!) a magukat vallásosnak mondók 5,4 százaléka és a magukat nem vallásosnak mondók 11,3 százaléka…
Van 1 % – od ?
Ajánld fel !
Ha nekünk, akkor ezt írd rá
Mint a többi ember Alapítvány – 18711516 1 13 – 1% nál