Szarkaláb meg pipacs az öreg arcán. Jó, megvénült szarkalábak és rezes pipacsok.
– Oda nézz, ez úgy ihat, mint a gödény!
Simf odanéz.
Kicsit hordóforma az öregember, rövid kar, rövid láb. Lehuppan a kocsmaasztal mellé, koszlott aktatáskáját az asztal lábának támasztja, micisapkáját leveszi, a térdére teszi. Tar, szeplőkkel megszórt koponyája ragyog.
– A csillagok – nevet föl Simf –, rajta vannak a csillagok!
– Milyen csillagok? Hol?
– Ott, az öreg fején. Nézd csak, a Göncöl, a Fiastyúk, a Tejút. Szeplőből.
Röhögnek.
A pincér egy tányér levest tesz az öreg elé, meg egy pohár vörösbort. Az öreg rögtön fizet. Amíg a nadrágzsebében kotorászik, megcsavarja a nyakát. Idevillan koponyája hátsó fele.
Egy nő felvisít:
– Nézd, a Dél Keresztje! Ott hátul!
Valóban ott van hátul a Dél Keresztje. De eltűnik, mert az öreg a tányérja felé fordul.
Simf feláll. Bizonytalan léptekkel indul az öreg asztala felé. A többiek tekintete a hátában.
– Megengedi?
Fölnéz a tányérjából. A szemétől mosolyogni kell. Ahogy egy gyerekre rámosolyog az ember.
– Hát időm az nincs. Az aztán egyáltalán…
Int Simfnek, hogy üljön le. Lenyúl az aktatáskájáért, kihalász belőle egy számokkal telefirkált papírlapot, a tányérja mellé teszi. Eszik, de szeme a papíron. Szürcsöl.
Most már a bolygókat is látja Simf. Semmi kétség, ott mozognak a szeplőbolygók az öreg fején. Az ott a Mars lehet. Vagy a Jupiter.
– A bolygók is – mondja hangosan.
Az öreg ijedten felkapja a fejét.
– Micsoda?
– A fején – bök felé az állával Simf – …a Göncöl… meg a bolygók.
– Na ne bolondozzon, épp az hiányzik! – nevet föl idegesen az öreg, és a micisapkát a fejébe nyomja. A simlédert mélyen a szemébe húzza.
– A Dél Keresztjét is láttuk – mondja támadóan Simf.
– Iszogattak, mi? – heherészik az öreg. Hátul is lejjebb húzza a sapkáját. – Ebben a szagtengerben. Hogy van maga a szagokkal?
– Szeretem a petróleumszagot – mondja Simf.
– Na, az itt nincs – rázza a fejét az öreg. Megint a telefirkált papírt nézi. – Itt pálinkaszag van. Mintha karma lenne a pálinkaszagnak. Ragadozókarom.
– Nem venné le a sapkáját?
– A borszag meg eddig ér. – Lefelé fordított tenyerét az álla elé helyezi. – Időnként meglöttyen. Belecsap az ember orrába, szájába, szemébe.
– És a borszag-tengeren rántott húsok meg főzelékek szagvitorlásai úsznak – mondja Simf.
– Az, az – csillan fel az öreg –, jól mondja!
– És a klozetszag alattomos torpedói surrannak feléjük.
Az öreg nagyot nevet, iszik rá egy korty bort.
– Meg felénk – mondja. – Szép rend van a szagok birodalmában.
Simf társaságából néhányan fölállnak, odagyűlnek kettejük közé.
– Miért tette fel a sapkáját? – kérdezi valamelyik.
Az öreg behúzza a nyakát.
– Nekem már aztán egy perc időm sincs – hadarja.
Most már mindnyájan ott állnak körülöttük.
Simf megrémül a barátaitól. Eddig mindig egy szintben látta őket. Ha ültek, ő is ült, ha álltak, ő is állt. Így alulnézetből fenyegetőek a barátai.
– Fázott a feje, azért – mondja Simf.
– Igen, igen – bólogat az öreg. – Fázékony. – A fejére bök. – Kopasz.
– Igaz is – mondja a nő, aki észrevette a Dél Keresztjét –, aztán tüsszögnének a csillagok, a Göncöl köhécselne.
Nevetnek. Nyisszegnek, karcognak a székek. Leülnek mind köréjük. Ez már más, egészen más, Simf felsóhajt a barátai karéjában.
– Igyon velünk – mondja az egyik barát az öregnek.
– Rúgjunk be – biztatja jó szívvel a másik.
Az öreg felszabadultabb. Nevetgél.
– Éppen az hiányzik – mondja. – Jól néznénk ki. – Mulattatja a dolog. – Jó kis hacacáré lenne.
A pincér már hozza is a liter borokat. Kopp, kopp, az asztalon az üvegek feneke. Kopp – egy az öreg papírjára.
– Nono – mondja az öreg és kikapja a papírt az üveg alól. – Nono.
– Mi a fene az? Miféle irkafirka?
– Irkafirka? – Felhorkan. – Még hogy irkafirka! Számítások ezek. A hely, az idő! Ha a másodperc törtrészét, ha egy ezredmillimétert tévednék… no nem – legyint –, no nem, azt aztán nem.
– Mit tévedne?
– Semmit – mondja sietve. – Semmit. Ez az én dolgom. – A papírt elsüllyeszti a táskájába.
– Tényleg, öreg, miben mesterkedik maga? – kérdi az egyik barát. – Most ismerem meg… én magát sokszor láttam… Házfalak tövében surran, szorongatja az aktatáskáját. Siet. Miben sántikál maga?
És most már mindannyiuknak eszébe jut. Igen, látták! Álmos, hajnali villamosokon, a déli órák kihalt mellékutcáin, kékülő szürkületben lihegve, sietve. Most már Simf is emlékszik.
– Láttam a Kamaraerdőben – mondja –, a buszról láttam, ahogy futott a fák közt.
– Én meg Zuglóban… ott loholt a téren.
Én meg itt, én meg ott, mint a vízesés, a mondatok. Ott futott, loholt, sietett, lihegett.
– Hát micsoda maga, öreg? Betörő?
– Mennem kell – mondja az öreg.
– Kém?
– Orgazda?
– Díjbeszedő?
– Gyilkos?
– Mennem kell – mondja az öreg.
– Addig innen el nem megy, amíg meg nem mondja, mivel foglalkozik!
– Hagyjuk elmenni – mondja Simf.
– Elő a farbával, öreg!
– Hadd menjen – mondja Simf.
– Sehová!
Van 1 % – od ?
Ajánld fel !
Ha nekünk, akkor ezt írd rá
Mint a többi ember Alapítvány – 18711516 1 13 – 1% nál