Ajándékba kaptam Godfreed Danneels belga bíboros A bocsánat című könyvét, elmesélem, mit olvastam. Szándékaim hátsóak. A mű alcíme: A megbocsátás: emberi erőfeszítés + az Isten ajándéka, s e második föltételt most figyelmen kívül hagynám, nem mert báránybőrbe bújt – bujdokolt – farkas volnék, hanem épp azt szeretném megnézni, mi használható bárki számára egy katolikus tradícióból, gondolkodásból, elmélyültségből, csöndből, tudásból, vagyis istentelenítek egy olyan textust, amely épp Istenre „fut ki”. Eljárásom így kétséges, lehet, hogy nem is működik.
Egy kudarcot már abszolváltam ez ügyben. Kiírtam a könyvből azokat a mondatokat, melyek itt és most „mozogtak”, így létrejött egy tízoldalas jó kis szöveg, jó és olvashatatlan, tehát nem jó. Azt hiszem, két dolog vezetett ide. Részint a szöveg észrevette (kiszasszerolta), hogy csupáncsak másolom őtet, remélvén, hogy minden mást ő automatikusan megold, s erre, fölteszem, rátartiságból meg némi didaktikus célzattal, nem volt hajlandó (jó, jó, csak próbálkoztam, próbáltam ezt az „orcád-verítékével”-projektet kicselezni, megint nem ment, de majd a Tomatenban, ahogy hajdan egyik, akkor grundstufe ájnc gyermekem mondotta), részint a sűrítés elcsellózta a szöveg eredeti ritmusát, amely fontosabbnak mutatkozott, mint azt én gondoltam, mert például így az új hang prédikálósabb, kegyesebb hangvételű lett. Úgyhogy föl, föl új kudarcokra.
Testvéreim, ez az első szava a szövegnek (mely formailag egy húsvéti körlevél), tehát jól kezdődik, magasan, meg is torpanhatnánk rögtön, eltűnődvén, van-e olyan közösség, amely így szólítható meg. Mi volna a legtágasabb halmaz, amelyre ez áll? Mennyire létező erő, energia a testvériségé, egyáltalán mennyire létező forma (emberközi forma)? Már többször többen leírták, hogy a szabadság-egyenlőség-testvériségből hol a szabadság működött az egyenlőség rovására, hol az egyenlőség a szabadságéra, a testvériségről pedig mindig mindenütt viharosan megfeledkeztünk. Nem rossz házi feladat karácsonyra arról gondolkodni (mélázni), hogy ki is volna az én testvérem, kit tekintek testvéremnek.
A megbocsátás nem népszerű téma, folytatja a könyv, említeni is nehéz. Ha mégis, könnyen tekintik az embert naivnak, olyasvalakinek, akinek halvány fogalma sincs az erkölcsi normák hanyatlásáról. Még jó, ha nem gyanúsítják meg azzal, hogy titkon összejátszik azokkal, akiknek politikai érdeke az elhallgattatás. (Ismerős mondat…) Meg hogy ez csak érzékeny vagy hősi lelkek erénye. A pápa és Ali-Agca. Szóval hogy ez kivételes emberek kivételes tette volna. Legföljebb kis dolgokban lehet megbocsátani, ha komolyra fordul, még csak eszünkbe se juthat. Meg hova vezetne, ha furtonfurt megbocsátanánk.
Látszik, nem megbocsátani szinte mindig lehetséges, adja magát. A mulasztással való hibázás mintha egyre aktuálisabb volna. „Rest valék a jóra.” A megbocsátás az emberi társadalomban, olvashatjuk, éppen olyan nélkülözhetetlen, mint az oxigén a levegőben. Dönthetünk, vagy magunk is részesei leszünk a megtorlás őrült láncreakciójának, vagy erőt véve magunkon, elindulunk a megbocsátás útján.
Erőt venni magunkon: ez fontos mozzanat. Aki megbocsát, az egyszersmind úgy dönt, hogy lemond valamiről. Ha azon sopánkodunk, mondja a könyv, hogy „milyen rossz idők járnak”, jusson eszünkbe, hogy az „idők” mi vagyunk, sőt a „bűnös emberek” is mi vagyunk. – Általában ez a másik szokott lenni, a szemét moszkovita bérence. A diktatúra a szív legrejtettebb zugaiba is beszivárog. Hol szivárgás van, ott szivárgás van. De már nincs diktatúra. Csak szivárgás.
ez az első fejezet címe. Beszél a megtorlás járványáról (a bosszú mint kábítószer), aztán arról, hogy megbocsátás nélkül az emberiség az örökös neheztelés szította stresszben él. Végső fokon mindenki mindenkire gyanakszik, és minden kockázat ellen próbálja bebiztosítani magát. A jó feltételezését végül is senkise gyakorolja másokkal szemben. Ezt akár kurziválhatnám is.
A következő passzus olyan, mintha a belga bíboros magyarszakértő volna (vagy mi vagyunk egyszerűen állatorvosi ló, állatorvosi lovasnemzet; nyereg alatt puhítjuk a kollektív neurózisunkat): Az ilyen társadalom egyre jobban lebénul. Megszokjuk azt, hogy mindig hátra nézünk, arra az igazságtalanságra, amit ellenünk elkövettek. Úgy vonszoljuk magunk után a múltunkat, mint az árnyékunkat. Alig marad időnk és kedvünk arra, hogy a jelen iránt érdeklődjünk vagy terveket szőjünk a jövőre. Képzeletünket az emlékezetünk terrorizálja és kiszárítja. A társadalom, mely csak a múltjára mered, az érelmeszesedés veszélyének teszi ki magát.
Van 1 % – od ?
Ajánld fel !
Ha nekünk, akkor ezt írd rá
Mint a többi ember Alapítvány – 18711516 1 13 – 1% nál