Mindenki vágyakozik a boldogságra. Ha valakit megkérdezünk: „Boldog akarsz lenni vagy boldogtalan?”, egész biztosan azt válaszolja: „Boldog!” Ebben egyetért mindenki.
Azonban arra vonatkozólag, hogy miképp lehetünk boldogok, nagyon eltérő az emberek véleménye. Van, aki a jó keresetben, van, aki a vagyongyűjtésben, van, aki a hatalmi állás elnyerésében, van, aki a művészi alkotásban, van, aki a szesz élvezetében, van, aki a nemi gyönyörben, van, aki a sportolásban, van, aki egészsége ápolásában, van, aki a motorozásban, van, aki békés családi életben keresi boldogságát. Mindez örömmel jár ugyan, de vajon elégséges-e az igazi boldogsághoz? Sok ember megtapasztalta már, hogy elúszott a nagy fáradsággal megszerzett vagyon, elveszett a kiharcolt jó állás, csömör lett a gyönyörből, elveszett a nagy gonddal őrzött egészség. Még a kis családi boldogságot is megrontja néha a hűtlenség vagy a halál. Mindenki boldog szeretne lenni, de úgy látszik, hogy nehéz megtalálnia boldogsághoz vezető utat. A földi paradicsomot és minden vágyunk evilági kielégítését ígérgető álbölcsek tanácsainak kudarcát pedig a magunk bőrén tapasztaltuk meg. Így hát kérdezzük meg Jézust: mit tanácsol ő a boldogság elnyerésére.
Jézus tanácsát világosan olvashatjuk a Szentírásban. Híres hegyi beszéde azzal kezdődik, hogy nyolcféle embert boldognak hirdet (Mt 5,3-10). De Jézusnak e szavai megdöbbentőek. Olyanokat mond boldognak, akiket józan ember soha szerencsésnek sem nevezne. Boldogok a szegények, a szomorkodók, az éhezők, az üldözöttek… Ki mondana ilyet? Nem inkább azt mondjuk, hogy boldogok a gazdagok, a vigadozók, a jóllakottak, a hatalmasok? Jézus állításai merőben ellenkeznek minden idők közvéleményével.
Jézus maga is tudta ezt. És ezért fezi hozzá a nyolcféle ember boldogságának meghirdetéséhez annak okát is. Boldogok ezek az emberek, „mert övék a mennyek országa, mert majd megvigasztaltatnak, mert majd övék lesz a föld, mert majd kielégíttetnek, mert majd irgalmat nyernek, mert majd meglátják az Istent, mert övék a mennyek országa.”
Hétféle kifejezést használva okolja meg Jézus a nyolcféle ember boldogságát, de ezen hétféle kifejezés értelme voltaképpen azonos. Jól megértjük ezt, ha figyelembe vesszük a Jézus korabeli izraeliták szóhasználatát. Ők tiszteletből elkerülték azt, hogy gyakran vegyék ajkukra az Isten nevét. Ezért az Isten működésének kifejezésére különböző körülírásokat használtak. Egyik ezek közül a szenvedő igealak. Jézus négyszer használ szenvedő igealakot: „megvigasztaltatnak, kielégíttetnek, megirgalmaztatnak, hívatnak”. Hogy e kifejezések értelmét a mai ember megértse, nem helyes úgy fordítani, ahogy a Szent István Társulat magyar Biblia-kiadása teszi: „megvigasztalják őket, eltelnek vele, nekik is irgalmaznak, hívják őket”; hanem így: „az Isten megvigasztalja őket, az Isten kielégíti őket, az Isten irgalmaz nekik, az Isten saját fiainak hívja őket”. Így már értjük Jézus mondását. Jézus számára az Isten minden. Senki és semmi nem tudja az embert igazán megvigasztalni, kielégíteni, csak az Isten. Senki nem tud a bűnös embernek irgalmazni, csak az Isten. Nincs biztosítva a boldogsága annak, akit valami földi király vagy nábob mond fiának, csak az lesz igazán boldog, akinek az Isten mondja: „Te vagy az én édes fiam.” Ez az Isten országa, mely hozzánk jön; ez az örök élet ígéretének földje, mely megnyílik számunkra. Így jutunk el Isten színelátására, mely örökéletünk és boldogságunk forrása.
Csak az olyan ember lesz képes elfogadni Jézus tanácsát az igazi boldogságról, aki Jézus módjára teljes szívével, teljes lelkével és minden erejével szereti az Istent, és megnyílik Isten felé. Ez nem néhány jámbor léleknek való elgondolás, hanem az ember legmélyebb lényegéből származó igazság. Helyesen mondja Szent Ágoston: „Isten, te tefeléd irányulónak teremtettél minket. Ezért nem lel nyugodalmat szívünk, míg benned meg nem nyugszik.”
Az olyan ember, akinek számára az Isten a legvalódibb valóság, mindennél fontosabbnak fogja tartani az olyan állapotot, mely helyt ad életében az Istennek. Az a nyolc állapot, melyet Jézus boldognak hirdet, éppen ilyesféle állapot. Az ilyen állapotban levő ember szíve nincs teletömve lomokkal, nincs magába zárva, nincs magával eltelve, nincs gőggel pukkadásig felfuvalkodva. Ezért ömlik belé az Isten, és ömlik ő az Istenbe.
Jézus a nyolc boldogsággal saját életmódját írja le. Ő élt szegényként, ő sírt a sírókkal, ő volt szelíd és alázatos szívű, ő éhezett az Atya akaratának teljesítésére, az ő szíve volt átlátszóan tiszta, ő a békesség adója, őt üldözték és ölték meg az isteni igazságért. Szűk és tövises utat járt Jézus, és mégis boldog volt. Volt öröme, melyet senki tőle el nem vehetett, és ezt az örömet szánja nekünk is.
Jézus élre a nyolc boldogságot, és ezért tudta hirdetni is. Aki nem éli azt, annak voltaképpen nincs joga beszélni róla. Tiszta képmutatás, ha egy jólétben dúslakodó ember boldognak hirdeti a szegényeket, azzal a hátsó gondolattal, hogy nyugton maradjanak, és türelmesen viseljék nyomorukat. Nehéz a nyolc boldogságról beszélni, mert a beszélő nagyon is érzi, hogy még távol áll a jézusi életformától. De mégis újra és újra beszélni kell róla, mert itt fejeződik ki Jézus lelkületének lényege, mely még nem keresztények, például Gandhi lelkében is mély visszhangra talál. Ha mi elégtelenségünk tudatában mégis beszélünk a nyolc boldogságról, csak olyan lelkülettel tehetjük, mint Origenész, ki Jézusnak egy hasonló mondásáról szóló beszédében így szólt: „Amikor e szavakat olvasom, megremegek, mert érzem, hogy életemben nem váltottam valóra azokat. Mit tegyek hát? Titkoljam el Jézusnak szavait? Ha ezt tenném, kétszeres bűnt követnék el. Így hát inkább meghirdetem nektek Jézus szavát, és egyben őszintén megvallom, hogy még távol állok annak követésétől.” Ilyen lelkülettel fűzzünk hát néhány gondolatot a Jézus által hirdetett nyolc boldogsághoz.