A nap a hegyek fölé emelkedett, fenséges fényével beragyogta a barátságos, de szűk völgyet, vidám életre ébresztve minden teremtményt, amely azért lett, hogy örvendezzék élete napjának. Az arany fényárban úszó erdő szélén feketerigó zengte reggeli énekét, a szikrázó virágok és gyöngyharmatos füvek között felhangzott az epedő fürj egyhangú szerelmi dala, a sötét fenyvek felett áhítatos varjak járták lakodalmi körtáncukat, vagy gyengéd bölcsődalokat károgtak csupasz fiókáik tüskeágyacskája felett.
A napfényes hegyoldalban védett termőföldet rejtett a természet, közepében tekintélyes ház állott, csak úgy ragyogott a tisztaságtól, s a ház körül gyönyörű virágoskertben, néhány terebélyes almafa pompázott kései virágruhájában. A kövér füvet, melyet a ház kútja öntözött, még csak félig kaszálták le, a többit már föletették a jószággal. Az egész háztáj vasárnapi fényben ragyogott, ezt a tisztaságot nem lehet szombat este alkonyattájban egy-két gyors söprűvonással odavarázsolni: hagyományos tisztaságszeretet jele volt ez, amit nap mint nap ápolni kell, akár a család becsületét, amelyre egyetlen könnyelmű óra foltot ejthet – s ez a folt, akár a vér, dacol a mésszel, nemzedékről nemzedékre megmarad.
Nem hiába ragyogott legszebb díszében az istenteremtette föld, s az emberkéz műve: a ház – mindkettő fölött csillag ragyogott a kék égen – nagy ünnep volt ma, az a nap, amelyen a Fiú visszatért az Atyához, bizonyságául annak, hogy áll még a létra ég és föld között, angyalok járnak le és föl rajta, s testüktől megvált emberi lelkek, kiknek üdvössége és zsinórmértéke nem e világból való, hanem az Atyától. Ez ama nap, midőn az egész növényvilág az ég felé tör, virágba borul – ez a nap az ember számára: rendeltetésének évről évre megújuló jelképe. Csodálatos zengés áradt el a dombok fölött. Honnan jött ez a hang? – minden égtáj felől hallatszott. A távoli völgyek templomai küldték el harangszavukat, hirdették, hogy az Úr templomai nyitva vannak mindazok számára, akik nem zárják el szívüket Isten igéje elől.
A szép ház körül nyüzsgött az élet. A kút közelében nagy gonddal lovakat csutakoltak: megtermett kancákat és ficánkoló csikóikat. A széles kútvályú mellett elégedett szemű tehenek ittak, s a béresgyereknek kétszer kellett seprűt-lapátot fognia, mert nem takarította tisztára elégedettségük nyomait. A kútnál pufók szolgálók mosakodtak, háziszőttes törülközőikkel serényen dörgölték vörösre cserzett arcukat. Hajuk csimbókba tűzve simult a fülük mellé. Aztán szapora léptekkel hordtak vizet a házba. A kémények hatalmas pöfékeléssel eregettek sötét füstfelhőket a kék égre.
Az öreg gazda a ház körül sétált: kampósbotjára támaszkodva, lassan, görnyedten ballagott, szótlanul figyelte a szolgák, szolgálólányok sürgölődését. Itt egy-egy lovat simogatott, ott egy tehén nehézkes pajkosságát fékezte meg, majd botjával rábökött egy heverő szalmaszálra, melyet a figyelmetlen szolgagyerek ottfelejtett. S közben hosszú mellénye feneketlen zsebéből minduntalan elővette a tűzszerszámot, mert a pipázást – fulladása ellenére is – nagyon élvezte, különösen így reggelenként.
A ház előtt, az ajtó mellett, fehérre súrolt padon ült a nagymama, kenyeret szeletelt egy óriás cseréptálba: egyenletes, vékony szeletekre vágta, nem olyan hebehurgyán, mint a szakácsnők, szobalányok szokták; azok sokszor olyan otromba szeleteket vágnak, hogy még egy cethal is megfulladna tőlük. Az öregasszony körül jól tartott, büszke tyúkok, szép galambok vetélkedtek a morzsáért: ha némelyik félénk galamb pórul járt, annak nagyanyó dobott egy-egy falatot és kedvesen vigasztalta, szidva az értetlen, erőszakos tyúkokat. Benn a tágas, tiszta konyhában hatalmas tűz lobogott: csak úgy ropogtak a fenyőhasábok; széles serpenyőben habkávé pattogott, termetes asszony kavargatta fakanállal, amott kávédaráló nyikorgott a jól kimosakodott szolgáló térde között. Szép, kissé sápadt arcú asszony állt a nyitott szobaajtóban, kezében a nyitott kávés zacskóval, s beszólt a konyhába:
– Hallod-e, te bábaasszony! Ne pörköld olyan feketére azt a kávét, mert még azt gondolják, hogy zsugori vagyok! Egy negyed kilóval több vagy kevesebb… – ezen már ne múljék. A forralt borról meg ne feledkezz! Legyen meg időben! Mondaná is nagyapó: milyen keresztelő az, ahol a keresztkomák nem kapnak forralt bort templomba menetel előtt! Semmit ne sajnálj belőle: a sáfrány meg a fahéj ott van a padkán egy tálban, cukor az asztalon… a borból másfélszeresét vedd annak, amit gondolsz, ne félj attól, hogy a keresztelőn megmarad valami!
Mondják, keresztelő lesz a házban, s a bábaasszony látja el a szakácsnői teendőket – ért ahhoz is éppúgy, mint a bábasághoz. Azért iparkodnia kell, hogy az egyszerű tűzhelyen időben elkészüljön minden, amit a szokás megkövetel.
A pincéből szép szál ember jött föl, hatalmas darab sajtot hozott. A ragyogó padkáról levett egy tányért, amelyik épp a keze ügyébe esett, rátette a sajtot, és már indul is vele a szobába, hogy letegye a barna diófa asztalra.
– Ejnye, ejnye, Benz! – szólt rá a szép, halovány asszony. – No hiszen, kinevetnének, ha a keresztelőn ilyen tányér lenne az asztalon! – Odament a fényes cseresznyefa szekrényhez, amit buffertnek hívnak, s az üvegablaka mögött pompáztak a ház ékességei. Kivett onnan egy szép, kékszélű tányért, melynek közepén egy virágcsokor díszlett, s a csokor körül elmés mondások:
Ó, te, ember, gondolj rája: három garas a vaj ára.
Isten emberre áldást ont. Féreg gyomra a lakásom.
A pokol lángmelegében formáz a fazekas hévvel.
A tehénke füvet eszik. Az embert a sírba teszik
