kaptam, amelyek ma is utat mutatnak: az adott szó értéke; a becsületesség; a kitartás; az önfeláldozás. Ő még azon orvosok közé tartozott, akik kimentek házhoz a beteghez. Betegeinek ő nem csak orvosa, hanem lelki segítője is volt; erős hit és hűséges vallásos odaadás jellemezte. Mindig szokta volt mondani, hogy ne az ő kedvéért tegyek meg valamit, hanem az Isten kedvéért; hogy az élet egyedül az Istennel való személyes kapcsolaton múlik. De nem egy élettől elrugaszkodott személyiséget kell itt elképzelni, hanem egy nagyon gyakorlatias, kétkezi munkást is: amit tudott a ház körül, maga oldotta meg, legyen szó víz-, villany- vagy épp autószerelésről. Ebből a gyakorlatiasságból én is örököltem valamit. Édesanyámon keresztül igazságérzetet kaptam, az őszinteség erényét. Életének egyik legerősebb mozgatóelve a megalkuvás nélküli egyenesség, amibe a hazugságnak semmilyen formája sem fér bele. De rajta keresztül kaptam a zenét is, hiszen anyai ágon alapvetően zenész családból származom: operaénekes, zenetanár, karnagy is található a felmenőim között. Édesanyám maga már nem ezt az irányt választotta, de a zene szeretete mindig jelen volt az életében, és így a mi életünkben is. Még mindig rendszeresen járunk operába, koncertekre. Ez persze nem azt jelenti, hogy csak a klasszikus zenét szeretem. Bár nem ez lett az életem fő irányvonala, alapvetően zenész lelkület jellemez. Megérint a zene és szívesen zenélek is. Ugyanakkor ez valami olyasmit jelent, hogy könnyen elmerengek bármin: apró mozdulatokon, egy hanghordozáson, egy mondaton…Gondolataim könnyen elkalandoznak bárhova. Ez egyfajta szemlélődés, mely egész természetességgel van jelen az életemben, mások számára pedig néha türelmet próbáló módon.
Hol végezted az iskoláidat? Kik tettek rád mély benyomást a tanulmányaid során?
Még számomra is furcsa, hogy azoknak jó része, akiket tanárpéldaképnek tartok, általános iskolai tanárom volt. Hálával gondolok vissza már elhunyt matematikatanáromra, Végh Lajos Zoltánra, aki szigora ellenére humorával még számomra is olyan tanórákat tartott, amelyeken nem támadt kedvem az óra fegyelmét megbontani. Pedagógusi munkája olyan volt számára, mint egy hobbi, mégis ez volt az élete: pl. a korrepetálókat a 0. órában fogadta a konditeremben. Szeretettel gondolok Pali bára, az osztályfőnökömre, aki az emberi együttélés alapvető értékeit igyekezte átadni nekünk. Emlékszem egy mondatára, ami kb. így hangzott: „A papokat azért tisztelem, mert ők szeretik az embereket.” Furcsa, hogy bár nem volt vallásos neveltetésű, most már papként az ő kijelentésében meghúzódó mérce számomra útmutatás.
A középiskolát Budapesten a piaristáknál végeztem. Sokat jelentett, hogy ez vallásos gimnázium volt, hogy tanáraim többnyire papok voltak, és hogy osztályfőnökömnél közvetlenül is láthattam, hogy milyen fontos számára a hétköznapokat Istennel összekötni. Nehéz volna a piaristák közül bárkit ennél jobban kiemelni, mert a rend gazdagságát egyre inkább abban látom, hogy sajátos személyiségek vagyunk. Mindegyikünk más és más színfolt, és ez adja rendünk színes palettájának összképét. Középiskolai tanáraim közül ezért nem egy szerzetest, mégis egy ízig-vérig piaristát emelek ki, a latintanárunkat, Stéhli Feri bácsit. Tanításban való odaadása, nyílt őszintesége, szangvinikus, lendületes természete mindig szeretetet sugárzott. Saját gyerek híján, mi lettünk az ő családja. Őtőle tanulhattam meg, hogy nem az a fontos, hogy tökéletesek vagyunk-e mindabban, amit teszünk, hanem, hogy mennyire tudunk mindebben hitelesen önmagunk maradni. Ő számomra ilyen hiteles ember volt.