Az idő hágóin áthajolva
tenyeremre ül feltépett lelkem
árnya, mint fénylő ében- kagylót,
megnyitja nekem a múlt kapuját.
Emlékcseppek mossák a jelen
ablakát, gyöngyeik vágyakozva
rajzolják arcod múló percekre.
Érintésük tüzet karmol
vérem medrébe, álmok hamuját
gyújtja fénylő lángokra bennem…
Borzongás kúszik, égeti testem
minden porcát, s pillámra fonja
szenvedélyed parázzsá lett takaróját.
Szíved Égre pecsételt csillagán remeg
sorsom lépte, dobbanásába hullva
sejtjeimbe csordul égi-csermely,
sóvárgott sóhajod íze, szomjas
vándorként iszom mennyei angyal-forrást.
Világunkba sodor a pillanat-tenger,
tajtékán ringok két karodba fúlva.