Ha az emberi életét leglényegében akarjuk megragadni, akkor „boldogságának” kérdést kell fölvetnünk. A boldogság tény, vitathatatlan tény. Mindannyian átéltünk már ilyén fénylő pillanatokat, – hatásukra lényünk áttetszővé vált, áttündökölt rajta valami mélyében rejlő belső forma: az élét zűrzavarából hirtelen kiemelkedett a végső értelem, a beteljesedés, a boldogság. Életünk egyszerre tisztán és tökéletesen állt előttünk. Szent borzongás fogott el. Ilyen hát életemnek lényégi mélyé: ilyen világos, ilyen tiszta, ilyén csordulóan teli és ilyen „más”. Előttünk állt valaki – kétségtelenül „mi magunk”, a létnek ugyanabból a szövetéből, sorsunk égészét hordozva: és mégis, ugyanakkor ez már nemcsak a „mi életünk” volt, hanem valami ajándékba kapott, valami megfoghatatlan. Különös hangulat vett erőt rajtunk. Nem öröm volt, nem is szomorúság, nem volt emelkedett, se nem levert; egyáltalán nem tartozott a többi érzés és kedélyi megmozdulás birodalmába; a tiszta „itt és most” maga, mély begyökerezettségben és magasba ívelő nyitottságban, mindent átváltoztató erejében: a boldogság. Az egész lét belülről vált áttetszővé, kitágult, mindent magába fogadott, rokonnak érezte magát a mindenséggel – de közben „önmaga” maradt, nem oldódott föl, inkább még szilárdabbá vált. A véges lény befejezettnek, azaz tökéletesnek éli meg magát: ez a boldogság. Amit eközben megsejtünk, megértünk és átérzünk, az nem lehet elemző fejtegetés tárgya, mert teljesen magábanálló és nem vezethető vissza lényegesebbre. Maga a tény leírhatatlan, de megcáfolhatatlan is annak, aki ilyén pillanatokat akár a saját életében átélt, akár egy szeretett ember sorsában észrevett. Ha boldogságunkról beszélni tudnánk, akkor magának a mennyországnak a nyelvét találtuk volna ki. De egyvalamit megkísérelhetünk, és ez lesz itt következő gondolati vállalkozásunk merész tárgya: megnevezhetjük és próbálhatjuk megérteni a boldogságot létrehozni képes alapfeltételeket. Nyolc ilyen van:
Először: a szegénység. A szegénységet kell a boldogság első alapfeltételéül megneveznünk, mert – amennyiben nem csupán anyagi nélkülözés, hanem egzisztenciális magatartás – az életnek egy alapvető döntése megy végbe benne: az ember lemond arról, hogy önmagát, lényegét, énjét azonosítsa azzal, ami „rendelkezésére á11”. „Én” több vagyok mindannál, amim„van”. Az„egzisztencia mértéke” nem az, amit elértünk. Ez a döntés magával hozza az „áttörést a szabadság felé”: Az ember nem hagyja, hogy bármi is szűk korlátai közé zárhassa életét, hogy amit meghódított, az eltorlaszolja előle az ismeretlenbe vivő utat. Több ő, mint mindaz, amit ebben az életben elért, megvalósított, vágyával kergetett, megismert és megszeretett. Életünkből a megoldódott biztonság egzisztenciális érzése tör föl: „Létem lényegét senkisem veheti el tőlem; szent frissséggel és gondtalansággal tarthatok a mindig nagyobb felé, anélkül, hogy bármi is „leköthetne” magamban, vagy a világban; engedhetem, hogy igénybevegyenek, nyugodtan elidőzhetem a világ szépségénél, de résztvehetek az emberek gondjában-bajában is.” Alapjában véve a „lelki szegénység” a szerető szív nyitottsága: mindegy neki, sok vagy kevés sikerül-e az életében. Már nem a dolgok külső megjelenését, felszínét látja. A lélek fülelőn fordul kifelé, nem tolja előtérbe sajátmagát, megszabadult önmagától. Legyőzi a szokások, a hétköznapok, a fáradt eltompulás hatalmát. Elszakad megrögzött beidegzettségeitől, belső mozgásának iránya egyre „távolodik” önmagától, nyitott a „más” mindig új jelenlétére. A bensőleg független ember első, szinte „ösztönös” rezdülése: szerény jóakarat az élet, az események, az emberek iránt, nem pedig birtokbavétel. Ez a teremtő erejű együttlét a másikkal. Ki tud tartani még akkor is, ha nem viszonozzák, ha félreismerik vagy visszautasítják. Ebből a belső eloldódásból fakad a lényegi fordulat a bensőség felé, és az képesít egy új világ megpillantására: Az ember a dolgokat önmagukért akarja, eredeti szentségükben, nem elsősorban azért, hogy „használja” őket; el tud időzni annál, ami előtte van, ami eléje tárul; meg tud állapodni tágranyitott érzékekkel és kitárult lélekkel; nem az övé a világ és mégis mélyebben, bensőségesebben adja magát neki, mint bármi birtokolás lehetővé tenné. Így jön létre „oldott egzisztencia”, szemlélődőképességével és mélyreható tudásával. Az ilyennek az emberek feltárják legtitkosabb valójukat, mert tudják: itt nem használják ki, és nem használják el őket, nem manipulálják, nem kényszerítik a célosság idegen kereteibe, nem tudnak mindenre kádenciát, hanem úgy fogadják el őket, amilyenek, örömük és bánatuk páratlanságában. Új világ támad az ilyen élet körül, az önátadás benső magatartásából sarjadó világ: a megismételhetetlennek, az otthonosságnak, a megbecsülésnek, a védettségnek a birodalma. „Boldogok a lélekben szegények, mert övék a mennyek országa